Falvai Zsolt ügyész a Fővárosi Bíróságon szerdán elmondott perbeszédében azt mondta, hogy a perben két alapvető fontosságú dolgot kell figyelembe venni: egyrészt, felhasználható-e okirati bizonyítékként az újvidéki razzia ügyében 1944-ben hozott vezérkari bírósági ítélet, amely megállapította Képíró és a razziában részt vevő más személyek büntetőjogi felelősségét, vagy azok az iratok, amelyek a vádlott ellen terhelő vallomást tevő Nagy János főhadnagy ellen zajlott büntetőper során keletkeztek; másrészt, rendelkezésre állnak-e olyan egyéb dokumentumok, amelyek a vádlott egyéni bűnösségét bizonyítják. A kollektív bűnösség kategória ugyanis nem létezik a magyar jogban - tette hozzá.

Az ügyész utalt arra, hogy a múltban sem voltak, és jelenleg nincsenek olyan, háborús bűnök miatt zajló eljárások, amelyekben a vádlottak beismerték volna bűnösségüket. A vezetők nem ismerik el, hogy parancsot adtak volna emberek kiirtására, az azt végrehajtók pedig azzal érvelnek, hogy parancsra cselekedtek.Falvai Zsolt ezután ismertette, hogy álláspontja szerint miként zajlott a razzia 1942. január 21-23. között. Eszerint 1942. január 20-án Grassy József vezérőrnagy (akkor ezredes) kiadta azt az írásbeli karhatalmi  parancsát, amely részletesen szabályozta a razzia során betartandó előírásokat.

A katonai vezetés elégedetlen volt az első két nap eredményeivel, ezért egy eligazítás során közölték a tisztekkel: nem szabályszerű razziát, hanem tisztogatást kell tartaniuk. Képíró Sándor ezt egy másik társával aggályosnak találta, ezért kérte Gaál Lajos csendőr alezredest, hogy írásban adja ki a parancsot. Gaál ezt megtagadta. Az ügyész szerint a parancsban szerepelt, hogy azokat a zsidókat és szerbeket, akiknek nem voltak megfelelő okirataik, nem beszéltek tökéletesen magyarul, vagy nem szolgáltak az Osztrák-Magyar Monarchia honvédségében, ki kell végezni. A leventeotthonban működő igazolóbizottsághoz pedig azokat kell kísérni, akikről nem tudtak helyben dönteni. Az utasításban az is szerepelt, hogy a fegyverhasználatot nem vizsgálják ki utólag.

Az ügyész szerint az egyik járőrosztagot vezető Képíró ezt a parancsot továbbította beosztottjainak, akik január 23-án törvénytelenül kivégeztek egy házaspárt, továbbá egy férfit és nőt. Ezt követően egy elfogott magyar testvérpár sorsáról kellett döntenie, akiknek elengedéséért egy rendőr, a testvérek sógora próbált közbenjárni Képírónál. Az ügyész szerint a vádlott tisztában volt azzal, hogy ha nem szegi meg a parancsot, halál vár a testvérekre. Mégsem tett semmit az elengedésük érdekében, sőt az ügyész szerint arra a teherautóra kerülhettek, amellyel - a vád szerint - Képíró utasítására harminc zsidót szállítottak a kivégzőhelyre.

Az ügyész végig arra fektette a hangsúlyt, hogy a vádlott - állítása ellenére - pontosan tudott a tisztogatás valódi céljáról, emiatt emberek törvénytelen kivégzésében vállalt szerepet azzal, hogy ő volt az, aki továbbította a vezetők parancsát a beosztottjainak, a végrehajtóknak. Falvai Zsolt szerint az okiratok és a tanúvallomások azt támasztják alá, hogy még az utolsó bakák is tisztában voltak azzal a világos paranccsal, hogy zsidókat és  szerbeket kell kivégezniük, ezt pedig "nem az ujjukból szopták ki". A tisztogatás pontosan, tervezetten zajlott. Megjegyezte: a magyar csendőrség abban az időben világhírű volt szervezettségéről és fegyelméről. Szerinte tehát nem egyéni túlkapásokról volt szó, ahogy azt Szakály Sándor történész szakértő értelmezte.

Az okirati bizonyítékok felhasználhatóságáról azt mondta: kivétel nélkül közokiratnak minősülnek, ezért az ellenkező bizonyításáig hitelesnek kell tekinteni azokat. (A perben dönteni kell arról, hogy Képíró cselekménye "ítélt dolognak" tekinthető-e, vagyis a bíróságnak értelmeznie kell, hogy a korabeli jogi szóhasználatban mit jelent az 1944-es ítélet "feloldattatása", "megsemmisítése", a Horthy Miklós kormányzó által elrendelt "pertörlés". Ennek az a jelentősége, hogy a magyar jogrendszer szerint senkit nem lehet kétszer elítélni ugyanazért a cselekményért.) Az ügyész szerint a Képíró ellen hozott ítélet nem tekinthető "ítélt dolognak".

A vádlott ellen valló Nagy János 1948-as ítéletéről azt mondta: történészek bizonyították, hogy azt törvénytelenül megalakított bírói tanács hozta, ezért azt ne vegyék figyelembe, de az ítélet előtt keletkezett vallomások felhasználhatóak, azok fedik a valóságot, ténylegesen a Nagy által előadottak történtek meg, mert azok mások vallomásaival is egybevágnak. Szerinte, bár a korszakban általános volt a kényszer alkalmazása, egyáltalán nem bizonyítható, hogy Nagy is kényszer alatt, vagy bosszúból tett volna vallomást Képíró ellen, hiszen a főhadnagy arról is beszámolt, hogy a vádlott hogyan mentette meg egy szállótulajdonos család életét.

Falvai Zsolt szerint ezek alapján megállapítható, hogy Képíró hozzájárult csaknem negyven ember törvénytelen kivégzéséhez, amellyel háborús bűntettet követett el. Az ügyész végül arra kérte a bíróságot, hogy súlyosító körülményként értékelje a csaknem negyven ember megölésében való közreműködést, enyhítőként a vádlott korát (Képíró 97 éves), megromlott egészségi állapotát, illetve az idő múlását. Indítványozta, hogy a bíróság a vádlottra végrehajtandó fegyházbüntetést és közügyektől való eltiltást szabjon ki, illetve fizesse meg a csaknem 4,5 millió forintos perköltséget.

A tárgyalás csütörtökön, a védő perbeszédével folytatódik.