A zöldhatár–Keleti–München útvonal sokáig szinte zavartalanul „működött”, ám ahogy ugrásszerűen nőtt a menekültek száma, és egyre aktívabbá váltak a hatóságok, a pályaudvar mindinkább szomorú macska-egér játék terepévé vált. A rendőrök a folyamatos razziákon a Nyugatra tartó vonatok melletti peronok lezárásával, az utasok egyenkénti ellenőrzésével napról napra több embert emeltek ki.

Átlépés a zöldhatáron Reviczky Zsolt / Népszabadság

Eközben persze a menekültek is trükköztek: a rendőri ellenőrzéseket megpróbálták kijátszani. Akadt olyan vonat, amelynek reménybeli utasai közül hatvanat emeltek ki Budapesten a rendőrök, de még így is maradt tucatnyi menekült, akit „csak” Győrnél tudtak lekapcsolni. A Keletinél tartott razziák sűrűsödésével a koszovóiak újabb és újabb menekülőutakat terveztek. Mint többen akartak nemzetközi buszjáratokkal Nyugatra jutni, de a kisebb, Németország és Magyarország között ingázó mikrobuszokat üzemeltető cégek is ilyesféle próbálkozásokat érzékeltek.

Egyre többen taxival próbáltak eljutni Bécsbe, vagy legalább az osztrák határhoz – igaz, nem volt könnyű ehhez sofőrt találniuk. A taxisok felettébb óvatosak voltak: tartottak a „menekültnek tűnő” emberektől, hiszen a razziákat az M1-es és az 1-es útra is kiterjesztette a rendőrség. Féltek, hogy az embercsempészés vádja ellen kell védekezniük. Nem alaptalanul: lapunknak nyilatkozott egy taxis, aki négy órán át magyarázkodott a rendőrségen, mire elhitték neki: nem tudta, hogy menekült az a négy ember, akiket – telefonos rendelés nyomán, bekapcsolt órával, szabályosan – fuvarozott volna Budapestről Sopronba.

1992-ben azt írtuk: „Majdnem olyan már ez az ország, mint egy váróterem. A kelet-európai szegénység itt próbál meg fölkapaszkodni az újrakezdés nyugati szerelvényeire.” Azóta csak az változott, hogy néhány vagon kicserélődött, s áthalad az országon a menekültek körében népszerű railjet vonat is. 23 évvel ezelőtt a tömeges menekültáradat létrehozta és működtette a maga szörnyszülött menekülttáborait, mindenekelőtt Kerepestarcsát, ahol a rendőrök kiválogatták a legvagányabb, gátlástalan fiúkat, akiknek szinte átadták a parancsnokságot, és ők uralkodtak a többiek fölött.

Az állapotok leírhatatlanok voltak, akkori riportunk is hozzájárulhatott a tábor bezárásához. A mostani befogadóállomások kulturáltabbak, de a táborokat mindenütt ellenséges, esetenként szélsőségesen gyűlölködő környezet, közhangulat veszi körül. A Győrhöz közeli Vámosszabadiban például a lakosokból szerveződött csoport azonnal jelenti a rendőrségnek, ha egyébként (még) jogszerűen szabadon mozgó menekültet lát a faluban vagy az oda vezető úton.

Nemrég Vámosszabadiban meghalt egy kétéves koszovói kislány. Tüdőgyulladást kapott, nem tudtak segíteni rajta. A rendőrség megállapította, hogy emberi mulasztás nem történt. Gyakori, hogy a napokon át menekülő családok elfogásakor már lázas a gyerek. Ezek az emberek azonban döntöttek, visszaút számukra nincs. Akkor sincs, ha Gulyás József költő szavai pontosan írják le a valóságot: „Van honnét szökni, de nincs hová.”