Ügynökkérdés: Felülről kezdenék az elszámoltatást
A Matthias Corvinus Collegium "Ügynök-kérdés(?)" című fórumán Hack Péter jogász (aki még SZDSZ-képviselőként, Demszky Gáborral közösen nyújtotta be az első ügynöktörvény-javaslatot) az egyik nagy rendezetlen adósságunknak nevezte az állambiztonsági múlt feltárását. "Meg kell törni a hallgatás falát" – mondta a beszélgetésen Kutrucz Katalin, az állambiztonsági levéltár főigazgató-helyettese, aki szerint a kutatókat nagyon érdekli a pártállam titkos múltja, a társadalomban viszont "iszonyú nagy az elfojtás", a családokban nem beszélnek erről.
A beszélgetésen részt vett Rétvári Bence közigazgatási és igazságügyi államtitkár is, aki szerint a pártállami diktatúra rendszerének megértéséhez felülről kell kezdeni a feltárást, az egész hierarchiát kell feltárni, "talpára kell állítani", mivel nem az ügynökök irányították a rendszert – hanem a pártvezetők –, és nem is ők voltak a legfőbb haszonélvezői, hanem a pártelit és a "kiskirályok". A fő kérdés tehát Rétvári szerint az: kik voltak a kommunista államhatalom valódi birtokosai?
Az állampárt hierarchiáját, vezetőinek nevét, életrajzát ugyan már évekkel ezelőtt publikálták – ahogy erre Ungváry felhívta az államtitkár figyelmét –, mindenesetre ennek "újbóli felgöngyölítése" a tervezett Nemzeti Emlékezet Bizottság feladata lehet. Az még homályos, hogy pontosan mi lesz a feladata ennek a testületnek, és egyáltalán, a beígért iratnyilvánosság jegyében kiszélesítik-e a törvényi kereteit. A kerekasztal-beszélgetésen annyi azért egyértelműnek tűnt, hogy a kormány hozzá akar nyúlni az egész ügynökkérdéshez – de hogy milyen mélyen, arról kevés részlet derült ki. Még májusban tárgyal a kormány a bizottság felállításáról, utána készítik elő a jogszabályi hátteret, ekkor derülhet majd ki, hogy valóban erős felhatalmazást kap-e a testület, avagy csak "elkenik" megint az ügyet egy újabb intézménnyel, ahogy arra Ungváry és Hack gyanakszik.
A bizottság feladatairól Rétvári Bence azt mondta: kérdés, hogy a bizottságnak a lengyel megoldáshoz hasonlóan széles, nyomozati jogköröket is adjanak-e, ahogy az is eldöntetlen, hogy az állambiztonsági múlt feltárása esetén hasonló szankciókat alkalmazzanak-e, azaz kizárják-e őket a közéletből. Bizonyos jogszabályi változtatásokat Rétvári is szükségesnek mondott, de nem merült el a részletekben, annyira szorítkozott, hogy céljuk a keretek kitágítása, a nyilvánosság kiszélesítése.
Rétvári Bence a Népszabadság kérdésére (felülvizsgálják-e a titkosszolgálatoknál maradt állambiztonsági mágnesszalagos nyilvántartásokat), azt felelte, a bizottság feladata lesz majd az is, hogy felmérje, hogy a titkosszolgálatoknál maradt állambiztonsági iratok közül melyeknek kell levéltárba kerülnie. (Ez arra enged következtetni, hogy az új testületnek is lesz felhatalmazása államtitkok megismerésére.)
A kerekasztal több résztvevője (Hack, Kutrucz, Ungváry) szerint rég megérett a módosításra az "ügynöktörvény". A következő hónapok várhatóan ismét kiújuló ügynökvitájában az egyik kulcskérdés így megint az lehet, hogy kik és milyen megszorításokkal férhetnek hozzá az egykori besúgók és megbízóik adataihoz. A jelenlegi szabályok szerint az állambiztonsági levéltárba eleve csak akkor kerülhetnek át iratok a titkosszolgálatoktól, ha a titkosságuk lejárt, vagy feloldották, és a kutathatóvá tételük nem sért nemzetbiztonsági érdekeket. Ha a dokumentum a levéltárban van is, csak a megfigyeltek és kutatók kaphatják meg, de nyilvánosságra csak akkor hozhatják az ügynökök neveit, ha az érintett közszereplőnek vallja magát (ellenkező esetben bíróság állapítja meg).
A rendszer abszurditására Ungváry Krisztián példaként hozta fel, hogy hozzájuk is fordulnak, hogy kérjék ki kutatóként helyettük a dossziéjukat. De még a közszereplőséggel is vissza lehet élni: Kutrucz Katalin említette, hogy valakiről, aki nem közszereplő, elterjesztették, hogy ügynök volt, és egy barátját küldte maga helyett a levéltárba a "bizonyítványáért". Miután a kérelmező nem saját magáról kért iratokat, a levéltárnak el kellett volna utasítania a kérést, csakhogy a megbízója közszereplőnek vallotta magát, így a törvény alapján kötelesek voltak kiadni a barátnak a papírokat.
A kerekasztal-beszélgetés alapján a több mint két évtizedes ügynökvita nem sokat lendült előre: a fő dilemma változatlanul az, hogy kiket tekinthetünk a pártállami titkosrendőrségi gépezet részének, hogyan derítsük ki, mit is tettek valójában, és büntessük-e őket tetteikért, vagy bocsássunk meg nekik. A dilemmára persze a többi posztkommunista ország sem talált ideális megoldást, de – Hack Péter megjegyzése szerint – valamennyien lényegesen szélesebb nyilvánosságot teremtettek nálunk.
A problémát Hack szerint egyébként egyetlen törvénymódosítással – akár a titkosítási idő lerövidítésével – meg lehetne oldani, ha volna rá politikai akarat, elvégre a kormány ennél jóval bonyolultabb törvényeket is lerendezett néhány óra alatt.
