Tűzijáték, árvíz, demagógia

A kormány fontolgatja, hogy lemondja a Facebookon gyülekező kétszázvalahányezer, talán mire ez a cikk megjelenik már annál is több polgár kérésére az augusztus 20-i tűzijátékot.

Utoljára 2001-ben rendezhetett ilyet az Orbán-kormány. Az volt eddig az utolsó, amit közbeszerzés nélkül rendeltek meg, egyben minden idők legdrágább hazai tűzijátéka. Néhány hónappal azelőtt vonult le a tiszai árvíz, amelynek kárértékét a szabolcsi újjáépítési bizottság 50 milliárdra becsülte, a kormány viszont csak 15-20 milliárdra, és ennek megfelelően szabta meg a kárrendezésre szánt forrást.

Abban az évben 858 millió forintot költöttek a központi költségvetésből országszerte az augusztus 20-i ünnepségekre, ebből 460 milliót a nagy fővárosi petárdázásra. Pontosabban: a Pyro-Technik 247 millióból hozta ki a tűzijátékot a Happy End megrendelésére, de a Happy End már 460 milliót számlázott az államnak. (A tavalyi tűzijáték az egyéb rendezvényekkel együtt került nettó 240 millió, kilenc évvel rosszabb forintba.)

Akkoriban nemzetellenes bunkóságnak számított piszkos anyagiakról beszélni a tűzijáték kapcsán. Az előző évben a költségek felől érdeklődő újságírókat azzal lökte félre az Országimázs Központ vezetője, hogy „karácsonyestén a nagymamától sem illik megkérdezni, hogy mennyibe került a mákos bejgli”. Nos, ha szépen megőrizték és kilenc éven át kamatoztatták azt a közpénzt, amit a tűzijáték ürügyén a Fidesz-közeli cégbe kiszerveztek, akkor elég lenne azt fölajánlani az árvízkárosultaknak, és máris ott vagyunk, ahol az idei tűzijáték megspórolásával lennénk. 

Mindezt csak azért írtuk le, hogy lássa a kedves olvasó, nem kell a Facebookra mennie egy kis demagógiáért, azzal mi is tudunk szolgálni. De mi is a demagógia a Facebookon szétfutó karitatív lángolásban? Az arányérzék hiánya. Nem nézzük, mi mennyi, csak rohanunk fölmutatni az arany szívünket egy gesztussal, ami nem kerül nekünk semmibe. Százvalahánymilliárd forint a kár, százvalahánymillió forint a tét. Egy ezrelék. Számít ez?

Attól függ. Egyéni hozzájárulásként egy-két ezres is számíthat. Az egyén, aki annyit ad, amennyinek a hiányát már érzi, joggal érezheti azt is, hogy személyesen belépett egy szolidaritási közösségbe, és gondolhat arra, hogy egy mindenét elvesztett polgártársának annyival több jut, amennyit ő adott. Egyének százezrei egyének tízezreiért.

A veszteségből való részvállalásnak ez a szintje nagyon-nagyon fontos, nemcsak a pénz, hanem a társadalom kötőereje miatt is. Na de a tűzijáték egy országé! A költsége pedig nagyjából az idei költségvetés százezreléke! Annyi, mint egy átlagfizetésből élő egyénnek egy húszas! Nem néhány ezres! Öt-hatszázezer ember nyüzsög az utcán, százezernyi gyerek tátja a száját, milliók a tévé előtt. Hány olyan közesemény van még ebben az országban, melyet ennyi ember élvez – politikailag osztatlanul?

Az ország pénztárcájából mindenképpen rá kell költeni a kárrendezésre többszázszor annyit, mint amennyibe a tűzijáték kerül, amelynek lefújásával a többlet éppoly érzékelhetetlen lenne, mint amennyire érzékelhető a veszteség.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.