Mohácsi Viktória cigány jogvédő, egykori szabaddemokrata politikus Kanadába ment. Talán politikai menedékjogot kér, talán nem, talán megkapja, talán nem, mindegy is. Föladta.

Maga mögött hagyta kudarcait, maga mögött szerelmeit, maga mögött törvényszerűen kudarcos életének apró darabjait, egy kacat itt, egy ott, egy sóhaj erre, egy arra, maga mögött hagyta annak reményét, hogy itt ki lehet törni a szegénysorból, maga mögött hagyta annak hitét, hogy az állam ezt elősegítheti, maga mögött hagyta annak illúzióját, hogy élhet a nyomorba született úgy, ahogy mások élnek. Nem élhet.

Szisszenő szavak maradnak mögötte, szitkok, a meg nem értés artikulálatlan hangjai.

Elrontotta. Elrontotta, de csak elrontani lehet, ha az ember valahogy, mégis, emberfeletti erővel kimászik a nyomorból, tanul, képezi magát, a pillanatra vár, hogy elmondhassa, rendszerszintűvé is lehet tenni a kitörést, lehet esélyt adni másoknak. És csak elrontani lehet, ha el is éri ezt a pillanatot, és elhiszi, hogy valóban megkapta rá a lehetőséget. Csak ronthat az ember, ha azt gondolja, hogy az egyedül üdvözítő az, amiben ő hisz, és ezért tűzön-vízen megpróbálja keresztülverni, nem törődve semmivel, csak ronthat, még ha ezerszeresen igaza is van, és megy, csinálja, érvel, küzd, visszapattan, nekifeszül újra és újra, miközben tör-zúz, törnek körötte barátok, életek, de ezt szinte észre sem véve űzi-hajtja magát és másokat azzal, hogy mégiscsak megváltoztatható a közeg, fölülírhatók az előítéletek, és egyszer csak belekerül valami körforgásba, amiből már nem lehet kijönni, húzza az örvény: az érvelés olykor nagyképűvé válik, a magyarázat néha lenézéssé, a hév gyakran haraggá – és a törékeny kis ember, miközben apró csontjai roppannak, mintha minden pillanatban el akarnának törni, mintha minden el akarna törni rajta, magába fordul, tehetetlensége belülről marja, és izzó csóvává változik, szétéget maga körül mindent, hogy eggyé váljon egy csodás, de eleve bukásra ítéltetett álommal és a már vissza sem fojtott gyűlölettel, ami az ilyen álmokat álmodókat övezi.

Az ő forradalma – annak hite, hogy az oktatás táplálhatja a reményt a nyomorultak fölemelkedésére – mára százszor is elbukott. Az új állam, hiába a megnyert szegregációs perek, forradalmának még a csíráját is eltiporta. Neve egybeforrt valami rámaszatolttal, valami soha nem létezővel, amiért végtelenül elegánssá vált sziszegve lemarni – Mohácsi Viktória így lett akaratlanul is saját hitének ártója.

Egy nagy tehetségű ember hagyta el Magyarországot. Törékeny testéből már csak a végtelen mélységű, okos szeme parázslik, tehetetlenségében is vádlón, föladta, diadalt ülhet a gyűlölet, nem tudott megmaradni, elveszített mindent, mindenkit, és mi is mindig mindenkit elveszítünk.