A Bűnbak minden időben című történészek, szociálpszichológusok és más tudományágak képviselőnek közreműködésével készült tanulmánykötetet mutatják be az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában hétfőn. A kötetből kiderül: a szó szoros értelmében vett bűnbak szerepe a bibliai időkben még az volt, hogy a közösség saját bűneit jelképesen ráruházva megtisztulhasson. A modernkori bűnbakképzésben azonban már a kiszemelt egyént vagy embercsoportot az igazi bűnösnek, a közösségi tragédiák tényleges okozóinak tartják a bűnbakkeresők.

Esetenként a bűnbaknak valóban van felelőssége, a tárgyilagos elemzés azonban kimutathatja, hogy a történelem sokkal bonyolultabb annál, semhogy egy embert, vagy embercsoportot felelőssé lehessen tenni kedvezőtlen alakulásáért. A bűnbakképzés mechanizmusára az jellemző, hogy az adott közösséget újra és újra sikertelenségek érik, tagjai vesztesnek érzik magukat, és e miatt válik szükségessé az efféle tömeges lélekgyógyítás, közösségépítés.

Ezeket a folyamatokat a politika nemegyszer felhasználja, sőt, fel is erősíti, ami érthető, hiszen a nemzeti traumákból is talpra kell állni, a közösséget integrálni, mozgósítani kell, amihez gyors és egyszerű válaszokra van szükségük az embereknek az összetett helyzetekben is - fejtegetik a kötet szerzői, akik szerint a baj akkor kezdődik, ha a politika leegyszerűsített válaszai már köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. A hisztériakeltés pedig nehezíti, hogy az egyre frusztráltabb közösség tanuljon hibáiból, fejlődjön önismerete, és végül a bűnbakképzés eredeti céljával, az emberek integrálásával éppen ellentétes tendenciákat indít el.

A kötet a tavaly nyáron a témában a Magyar Történelmi Társulat által rendezett és a Nemzeti Kulturális Alap, illetve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által támogatott zánkai konferencia mintegy 40 tanulmányát gyűjti össze több mint félezer oldalon.

A tanulmányok egyik csoportja a bűnbakképzés elméleti, társadalomtudományi hátterét vázolja fel, majd pedig egyetemes és magyar történelmi példákon, esettanulmányokon mutatják be a szerzők a folyamat mozgatórugóit. A tanulmányok első csoportjában Pók Attila történész a magyar történelmi gondolkodásban megjelenő bűnbakkeresést vizsgálja, Gyáni Gábor akadémikus a történész mint bíró ítélkezési jogáról és annak veszélyeiről ír, László János szociálpszichológus a bűnbakképzés és a nemzeti identitás összefüggéseit elemzi, Pótó János történész pedig írásában a szobrok, emlékművek állításával, illetve ledöntésével kapcsolatos jelenségeket gyűjti csokorba.

Az egyetemes történelemmel kapcsolatos tanulmányok között található például Majoros István történész tanulmánya, mely azt vizsgálja: miként tudott sokéves küzdelem után győztesen kikerülni a Dreyfus-ügyből - egy zsidó származású francia katonatiszt 19. század végi koholt hazaárulási peréből - a harmadik francia köztársaság, amelyben működtek az igazságért folytatott harc fórumai, így többek között a sajtó és az igazságszolgáltatás.

A kötet nagyobbik felét kitevő 22 tanulmány Magyarország történelmének régi és újabb bűnbakjaival foglalkozik, köztük például Szapolyai Jánossal, az állítólag uralkodóját és hazáját eláruló, a mohácsi csata első számú felelősévé váló főúrral. Más írások az antiszemita hisztéria első világháború végi kezdeteit, majd az ország második világháborús hadba lépésének és a magyarországi zsidóság elpusztításának vélt egyszemélyi felelőseit, illetve a valós okok összetett hátterét mutatják be.

Külön tanulmányok dolgozzák fel a Rákosi-korszak ellenségkeresésének mechanizmusait, a kommunista párt 1945 utáni arisztokrácia képét, a "horthysta katonatiszt" bűnbakká válását, majd az 1970-es években a termelőszövetkezeti vezetők ellen indított eljárásokat és az ügynökkérdés rendszerváltás utáni kezelését.