A siófoki Media Hungary Konferencián ismét bebizonyosodott, hogy az igazán érdekes beszélgetések a folyosón hangzanak el, a pódiumon általában a résztvevők nem szeretik, ha olyasmiről van szó, amiről nyilvánosan nem nagyon illik vagy lehet beszélni - írja legfrissebb blogbejegyzésében Török Gábor politológus.

Ki nem mondható nevek, el nem mesélhető történetek – egy ilyen téma kapcsán hatványozottan igaz a kettős - színpadi és folyosói - etikett. Az elemző feleleveníti, hogy az egyik keddi pódiumbeszélgetésen  a magyar médiarendszer megismerésének, értelmezésének egyik komoly akadályáról szeretett volna szólni. Arról, hogy a politikai és tematizációs hatást tekintve a jelentős médiumok egy része kapcsán gyakran felmerül: a valódi döntéshozók, tulajdonosok kiléte ismeretlen, vagy legalábbis nem megerősített, nem bevallott. Nem mindig és mindenhol tudjuk, hogy kit tisztelhetünk bennük, mögöttük, s ezért a világ minden részén természetesen létező „tulajdonosi érdek” vizsgálata olykor nehézségekbe ütközik.

"Nem arról van tehát szó, hogy ne tartanám normálisnak az egyes orgánumok kapcsán az ilyen-olyan döntéshozói beavatkozást, hiszen a tulajdonosnak mindig van és lehet sajátos, speciális szempontja. Egyszerűen csak azt tartom rossznak, hogy gyakran nem látni a valódi irányítót, így aztán a viszonyai, kötődései és az érdekei kapcsán is csak találgathatunk. A jelenség persze nem csupán a médiában tapasztalható, itt azonban sokkal veszélyesebb, mint egy másik - a közvéleményre hatást nem gyakorló - piaci szereplő esetében" - írja Török Gábor, aki szerint csupán idáig jutott el a gondolatmenetében, amikor kiderült, hogy egy nyilvános beszélgetésben már ez a bátortalan felvetés is közegidegen. "Az egyik vitapartnerem a problémát sem értette, a többiek pedig alapvetően szótlanok maradtak. Visszavonultam."

Török Gábor a blogjában ezek után egy hosszabb részletet idéz kedvenc könyvéből, Balzac Elveszett illúziók című regényéből. Szerinte a XIX. századi divatos párizsi újságírók, szerkesztők és egy diplomata beszélgetését megörökítő regényrészlet sokat elárul a mindenkori sajtó hatalmáról:

"- Sohasem tudok félelem nélkül együtt vacsorázni francia újságírókkal - mondta nyugodt, méltóságos kedélyességgel a német diplomata, Blondet-ra pillantva, akit látott már Montcornet grófnénál. - Van Blüchernek egy mondata, amit önök vannak hivatva megvalósítani.

- Mi az? - kérdezte Nathan.

- Amikor Blücher 1814-ben Saackennel a Montmartre magaslataira érkezett - bocsássanak meg, uraim, hogy eszükbe juttatom ezt az önökre nézve végzetes napot -, a brutális Saacken azt mondta: most fölégetjük Párizst! - Eszébe se jusson. Franciaországot csak ez fogja megölni! - felelte Blücher rámutatva erre a nagy rákos fekélyre, amely lángolóan és füstösen terült el a lábuk előtt, a Szajna völgyében. Áldom Istenemet, hogy az én hazámban nincsenek újságok - folytatta a miniszter egy kis szünet után. - Még most sem tértem magamhoz abból az ijedtségből, amit ez a papírsapkás emberke okozott nekem, akinek tízesztendős korára annyi esze van, mint egy vén diplomatának. Úgy is érzem ma este, hogy oroszlánokkal és párducokkal vacsorázom, akik a tiszteletemre békésen nyalogatják a körmüket.

- Annyi bizonyos - mondta Blondet -, hogy ha akarjuk, elmondhatjuk és bebizonyíthatjuk egész Európának, hogy excellenciád ma este egy kígyót hányt ki, hogy majdnem megölte a kígyó mérgével Tullia kisasszonyt, legcsinosabb táncosnőnket, s mindezekkel kapcsolatban bölcselkedhetünk Éva anyánkról, a bibliáról, az eredendő és maradandó bűnről. De legyen nyugodt, hiszen a vendégünk.

- Mulatságos história volna - mondta Finot.

- Tudományos értekezéseket nyomtatnánk ki az összes kígyókról, amiket az emberi szívben és testben találtak, s úgy térnénk át a diplomáciai testületre - mondta Lousteau.

- Mutogatnánk egy kígyót ebben a cseresznyepálinkás üvegben - mondta Vernou.

- A végén ön maga is elhinné - szólt Vignon a diplomatához.

- Uraim, ne ébresszék föl alvó karmaikat - kiáltott fel Rhétoré herceg.

- Az újság befolyása és hatalma még csak most hajnallik - mondta Finot -, az újságírás gyermekkorát éli, de még nagyra fog nőni. Tíz év múlva minden meghódol a publicisztikának. A gondolat mindent megvilágít, mindent...

- Megrothaszt - mondta Blondet, félbeszakítva Finot-t.

- Jó megjegyzés - szólt Claude Vignon.

- Királyokat ültet trónra - mondta Lousteau.

- És monarchiákat pusztít el - tette hozzá a diplomata.

- Ha sajtó nem volna - mondta Blondet -, nem kellene föltalálni; de hát megvan és mi belőle élünk.

- Bele is halnak majd - mondta a diplomata. - Hát nem látják, hogy a tömegek uralma, feltéve, hogy önök felvilágosítják, megnehezíti majd az egyéni nagyságot; hogy amikor elvetik az okoskodás magvait az alacsony néposztályok keblében, lázadást aratnak és önök lesznek annak első áldozatai? Mit törnek össze Párizsban, amikor az utca fellázad?

- Az utcai lámpákat - mondta Nathan -, de mi sokkal szerényebbek vagyunk, semhogy félnünk kellene, minket legföljebb megrepesztenek.

- Az önök népe olyan szellemes, hogy semmiféle kormányzatot nem enged kifejlődni - mondta a miniszter. - Ha nem így volna, önök a tollukkal újra kezdenék Európa meghódítását, amit a kardjuk nem volt képes a birtokukban megtartani.

- Az újság: betegség - mondta Claude Vignon. - Ezt a betegséget hasznosítani lehetne, de a kormány le akarja győzni. Ebből harc támad. Ki fog elbukni? Ez a kérdés.

- A kormány - mondta Blondet -, ezt kiáltozom torkom szakadtáig. Franciaországban a szellem mindennél erősebb, s az újságokban a szellemes emberek szellemén kívül megvan még Tartuffe szenteskedése is.

- Blondet, Blondet - mondta Finot -, túlságosan messzire ragadtatod magadat: itt előfizetők is vannak.

- Te tulajdonosa vagy egy ilyen méregraktárnak, hát van mitől félned - én fütyülök a boltjaitokra, ha belőlük élek is!

- Blondet-nak igaza van - mondta Claude Vignon. - Az újság, ahelyett hogy szent hivatás volna, a pártok eszközévé lett; eszközből üzletté; és mint minden üzlet, becstelen és rosszhiszemű. Ahogy Blondet mondja, minden újság - bolt, ahol olyan színű szavakat árulnak a közönségnek, amilyeneket akar. Ha a púposoknak volna újságjuk, az reggel, este a púposok szépségét, jóságát, szükséges voltát bizonyítgatná. Az újság már nem arra való, hogy fölvilágosítsa a közvéleményt, hanem hogy hízelegjen neki. Ilyenformán bizonyos idő múlva minden újság hitvány, szenteskedő, nyomorult, hazug, gyilkos lesz; eszméket, rendszereket, embereket öl, s éppen ezért virágzik majd. Meglesz az a kellemes oldala, ami minden erkölcsi testületnek: elkövetheti a rosszat, és senki sem felelős érte. Én Vignon, te Lousteau, te Blondet, te Finot, mi mind csupa Aristidesek, Plátók, Catók, plutarchosi hősök leszünk; ártatlanok leszünk valamennyien, moshatjuk a kezünket, akármilyen aljasság történik is. Napóleon megmagyarázta ezt a morális, vagy ha úgy tetszik immorális jelenséget egy fenséges mondással, amelyre a Konvent tanulmányozása közben jött rá: a kollektív bűnökért senki sem felelős. Az újság a legkegyetlenebb viselkedést is megengedheti magának, és senki sem hiszi, hogy az őt személyesen is bemocskolja.”