A kioktató hangnem és a lekezelő érvelés több tekintetben rokonítható egy másik közíró, Debreczeni József korábbi cikkével, amelyben Tóth Csaba kollégám kapcsán - akit nem mellesleg az egyik legfelkészültebb magyar politológusnak tartok - a lehető legprimitívebb módon idézte „A világ legbutább kisgyereke" című novellát. Már akkor meglepett, hogy a lehülyézés szerves része lett a baloldali publicisztika érvkészletének, de azt hittem, hogy ez az otrombaság példa nélkül marad.

Török Gábor

Mészáros Debreczenihez képest persze született úriember, nem nevez butának, csak azt állítja, hogy még arra is hajlok, hogy a műveletlenség gyanújával lejárassam magamat, csak ne kelljen elköteleződnöm, kimondanom az igazságot - ami természetesen csak az lehet, amit Mészáros helyesnek gondol.

Török idézi Mészáros cikkét: „A már említett háttérelemző műsor egyik - magát függetlennek valló - résztvevője vitatta, hogy a Jobbik szélsőséges párt, hiszen - úgymond - a multinacionális cégekkel és amúgy általában a tőkével szemben táplált radikális ellenérzések még nem tesznek egy politikai szervezetet fasisztává. Szavaiból kitűnt, hogy a hazai szélsőségeseket e jellemzőjük alapján inkább megkülönböztetendőnek tekinti a külföldi ultráktól. Itt szerencsére akadt asztaltárs, aki egy alapfokú szeminárium szellemében türelmesen elmagyarázta ifjabb politológus kollégájának, hogy már az eredeti nemzetiszocialista eszmének is szerves része volt a balos tőkeellenesség, és minálunk most sincs ez másképp. Az elkerülhetetlen és már csak a nézők miatt is szükséges felvilágosítás kissé kínos volt, s ennek megfelelően a többiek diszkréten hallgattak. Egy szó, mint száz, igazán elkeserítőnek és érthetetlennek ezt a tudatlanságnak tűnő, vagy annak álcázott, de inkább elszánt képmutatást tartom, amivel magasan képzett értelmiségiek igyekeznek kibújni a felelősség alól. Annak kötelezettsége alól, hogy néven nevezzék, amit igenis képesek pontosan felismerni és megítélni. Ahelyett, hogy vállalnák a nyílt színvallást, megpróbálnak akár ostoba kibúvókat keresni; még arra is hajlanak, hogy a műveletlenség gyanújával lejárassák magukat, csak ne kelljen „elköteleződni". Ne kelljen a fehérre azt mondani, hogy fehér, a feketére, hogy fekete. Ez a méltatlan gyávaság mindennél veszélyesebb."

Kedves Mészáros Tamás! Szeretném, ha tudná: most nem azért nem kezdem el önt ehhez hasonló módon (vissza)minősítgetni, mert gyávaságom vagy az ön munkásságával kapcsolatos tudatlanságom, ismerethiányom akadályozna ebben írja Török blogválaszában. Egyszerűen csak irtózom ettől a zsigeri indulatok által vezérelt stílustól, az önuralom hiányától. Úgyhogy inkább megpróbálom önnek és az olvasóknak is elmagyarázni, hogy mit szerettem volna mondani abban a műsorban, ahol a többiek diszkréten keveset hallgattak.

Politikai elemző vagyok, feladatomnak ezért nem az elhatárolódást, a politikai harcot tartom, hanem a megértést, a magyarázatot. Mindez nem jelenti azt, hogy buta vagy jellemgyenge embereknek gondolnám azokat, akik ítélkezni és küzdeni szeretnek, amikor beszélő fejekké válnak. Minden tiszteletem az övék, én azonban másképp értelmezem a szerepem, s ha megengedi, egy szavas kötelező utálkozás helyett inkább megérteni szeretném a Jobbik-jelenséget. Márpedig aki megelégszik azzal, hogy a Jobbikot gyorsan szélsőjobboldalinak nevezi, az keveset ért meg abból, hogy miért szavaztak múlt vasárnap közel 900 ezren a pártra. A Jobbik ereje nem klasszikus szélsőjobboldali retorikájában rejlik, sokkal inkább újdonság jellegében, anti-establishment pozíciójában, nacionalista jelszavaiban, a multikkal kapcsolatos radikális kritikájában, rendpárti programjában és számos tekintetben rendszerellenes követeléseiben. Ezért jöhetett létre mögötte egy szivárvány-koalíció, benne egészen különböző megfontolású szavazókkal, akiknek a többsége - ebben biztos vagyok - nem a szélsőjobboldaliság miatt vált fogékonnyá a párt politikájára. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a párt egyes vezetőinek megszólalását ne lehetne szélsőségesnek nevezni, de például a hivatalos programjukra összességében ez már biztosan nem igaz.

Nem kötelező egyetértenünk, de talán a jólneveltség megkövetelné, hogy tiszteljük egymást akkor is, ha másképp gondolkodunk.