Amikor arra az estére gondolok, a legelső élményem az átváltozásról, az átalakulásról szól. Kétszeresen is: egyrészt annak a pár órának a történéseit illetően, másrészt azzal kapcsolatban, ahogy a politikáról vélekedtem - kezdi visszaemlékezését az ostrom négy évvel ezelőtti estéjére és éjszakájára legújabb blogbejegyzésében Török Gábor. Alkalmam volt nagyon rövid idő alatt megtapasztalni, hogy milyen könnyen el lehet jutni olyan lelkiállapotba, amiről korábban sejtelmem sem volt, és valóban közvetlen közelről érthettem meg, hogy a gyakran játéknak látszó politikai cirkusz következményekkel is járhat, a kimondott szavak önálló életet élnek és alkalmasak lehetnek akár arra is, hogy elszabaduljon a pokol. Azt hiszem, igazán akkor értettem meg, mit jelent az a szó, hogy politikai felelősség - írja.

Aznap „Az Este” című műsor vendége voltam, a műsorban előttem két politikus, Juhász Ferenc és Navracsics Tibor vitatkoztak - írja a politikai elemző. Amikor tíz óra előtt pár perccel megérkeztem a tévészékházhoz, még csak pár ember lézengett a bejárat előtt (utólag kiderült, hogy ők jöttek a petícióval).

Az első élmény, határozottan emlékszem, a bosszúság volt. A stúdió előtt állók egyértelművé tették, hogy kimenni most nem lehet, így aztán mindannyian leültünk és vártunk. Teltek a percek, és a bosszúságom lassan átfordult valami különös, nehezen leírható belső vibrálásba. Fontos emberek, sokat látott televíziós vezetők néztek egymásra rémülten, s a két magabiztos politikus arca is egyre komorabb lett. Először ettől, tőlük ijedtem meg.

Innentől kezdve felgyorsultak az események, a furcsa pánik hullámvasútjára kerültünk. A tévé elnöke és még néhány vezető újabb és újabb biztos helyekre kalauzolt minket az épületben, miközben folyamatosan kaptuk a híreket és a rémhíreket, láttuk a folyosón vérző fejjel rohanó rendőröket, és néztük a Hír Televízió drámai képeit. Amikor Császár Attila az élő adásban látható lelkesedéssel bejelentette, hogy sikerült felgyújtani a székház egyik sarkát, éppen egy magunkra zárt rácsos kapu mögött ültünk a ránk vigyázó egy szem biztonsági őrrel. Belülről nézve félelmetesnek tűnt mindez, de a képeknél is ezerszer fenyegetőbbek voltak a kívülről jövő soha nem hallott erősségű hangok.

Az egész éjszaka legszürreálisabb jelenete volt, az utolsó szobában, ahol a villanyt lekapcsolva szinte némán ültünk, talán a második emeleten, talán az elnök irodájában, s ahol Rudi Zoltán beszélt valakivel telefonon, majd amikor letette, csak annyit mondott: a rendőrség feladja a tévé védelmét, és azt üzenik, hogy döntsünk belátásunk szerint arról, hogy mit fogunk tenni… Emlékeim szerint ekkor Juhász Ferenc, a volt honvédelmi miniszter, akit – nem a személye, hanem egykori pozíciója miatt - egy normális országban már az első órában kivittek volna innen, bármibe is kerül, odalépett az ablakhoz, és komolyan mérlegelte, hogy valahogy kimászik.

A későbbi fejlemények és részletek Török Gábor blogján.