A magyarok emlékezete mindvégig ébren tartotta a mohácsi vész évfordulóját, lélekmardosó veszteségét, s nem hagyta kihunyni a tisztelet lángját, hiszen a nemzet becsületéért tudatosan mentek halálba a vitézül harcoló, csapdába csalt ezrek.

Kisfaludy, Vörösmarty, Ady sorai iskolás kora óta minden magyar fülében ott dobolnak; a nemzeti romantika kibontakozásának bölcsőjétől egészen a II. világháborúig szent helynek, s remélem napjainkban is annak tartják a "hős vértől pirosult gyászteret"- vélekedik a 75. életévét minap betöltő Trogmayer Ottó régész, muzeológus. Majd megtoldja azzal: - Meghökkentő beszédet hallottam egyszer, még az átkosban, azóta nem megy ki a fejemből, miszerint elveszett az a nemzet, amely megünnepli vereségeit és szégyelli győzelmeit. Mohácsot azonban nem megünnepelni kell, hanem emlékezni rá, a torokszorító tanulságokkal együtt, hiszen a nemzeti széthúzás megrendítő példáját szolgáltatta, amely évszázadokra megszabta Magyarország sorsát.

És sorra veszi a múlt szövetének összegabalyodott szálait: Szapolyai János erdélyi vajda - akinek egy évtizeddel korábbi történelmi feladata Dózsa György felkelésének könyörtelen leverése volt - 10-15 ezer pihent és jól felszerelt harcossal Szegeden vesztegel a mohácsi vérfürdő idején, sorsára hagyva a királyt és seregét. De elakadtak útközben cseh, meg flamand zsoldosok is Komárom táján.

És mégis erőltetik, hogy sietve ütközzünk meg, mert valaki kitalálta, hogy a mohácsi mező, a Duna jobb partján, a löszfalak elhagyása után elterülő síkság kiváló terep a páncélos lovasok rohamának, amelyhez nagy tér, kifutási lehetőség kell, hogy felgyorsuljanak, s elsöpörjék az útból az ellenséges gyalogságot.

Rossz hely, téves irány

A szegedi Móra Ferenc Múzeum hosszú időn át volt igazgatója szakmai és ismeretterjesztő könyvei (büszkesége a Gizella kereszt történetét feldolgozó díszes album) és jegyzetei sokasága között visszavonultan él egy újpesti panellakásban, ahol a hajnalokat — szavai szerint — "múltba látóként" még mindig töprenkedéssel tölti, s jut idő a szilvalekvárfőzés rejtelmeitől Romulus és Rémus legendájáig szinte mindenre, ami csak eszébe ötlik.

A kultúrtörténet kandidátusát - aki évtizedekig oktatott Szegeden az egyetemen, s közben irányította a pusztaszeri ásatásokat és a nemzeti történeti emlékpark kialakítását - régóta foglalkoztatja az évszázadokat meghatározó mohácsi csatavesztés ok-okozati összefüggésrendszere, amely az egyik leggyászosabb napként égette be magát a magyar történelembe. Ráadásul szerinte rossz helyen és rossz irányba révedezünk évről-évre a nemzeti tragédia színterére, mert a mai emlékhelytől a valóságban délebbre zajlott a csata, s az utókor emlékezetét jó irányba terelni hivatott, kerek mészkőbe vésett térkép tájolása is elhibázott “Nemzeti nagylétünk nagy temetőjében”, ahol sorsdöntő másfél óra leforgása alatt elvérzett a hadba vonult 25 ezer fős sereg nagyobbik fele, amely megpróbált szembeszállni a túlerővel, a reguláris, jól szervezett szultáni sereggel.

“Ezt ma már aligha lehet megfordítani, nem tud oda behajtani egy óriás daru, amely ezt fölemelhetné, hiszen Isten tudja hány tonna. Ha valaki ott tájékozódni próbál, tudnia kell, pont a “feje tetejére” van állítva minden, mint az ténylegesen történt, mert a török tábort jelzi északra, a magyart pedig délre e kövön örökre bevésetve. Azóta mindenki a törökök térfelére tekintve gondol a magyar hősi halottakra. De ez nem nagy szenzáció, csak apró magyaros melléfogás, és most már mindegy” - mormogja legyintve.

A históriás énekekből tudható: a Batthyány Ferenc horvát bán vezette jobbszárny kezdeti sikerei után a csatamezőn esik el Tomori Pál kalocsai érsek, alsó-magyarországi főkapitány (az év elején már többször megpróbált megszabadulni e megtisztelő címtől hadai fizetetlensége miatt), akit a bátai táborban megtartott haditanács tíz nappal korábban tesz meg a sereg fővezérévé; Szalkai László esztergomi érsek, fő- és titkos kancellár, még öt főpap, számos főúr, köztük 28 báró, így Drágffy János országbíró, Sárkány Ambrus volt országbíró, Szapolyai György szepesi ispán (a másik fővezér), és vele a megyés ispánok többsége, s 500 nemes; elpusztul 4 ezer lovas és mintegy 10 ezer, jórészt idegen, “kölcsönzött” (német, cseh, lengyel) gyalogos zsoldos. Menekülés közben a Csele-patakba fullad II. Lajos magyar és cseh király, amint azt az utókor okulására Székely Bertalan is hatásosan megfestette 1860-ban.

Ezzel a túlméretezett “hiánylistával” gyakorlatilag kihalt az államvezetés legfelső és középső szintje: így már a bajok orvoslására a “kormányt”, vagyis a királyi tanácsot sem lehetett volna összehívni, hiszen azt az épp elesett bárók és főpapok alkották. Vagyis a vérszemet kapott 32 esztendős Szulejmán szultán (uralkodása alatt fénykorát élte az Oszmán Birodalom, Szigetvár ostrománál éri a halál 1566-ban) támadásától veszélyeztetett ország államvezetési és közigazgatási válság kellős közepén találta magát. Az özvegy, Mária királyné pedig Budáról menekülve egyetlen éjszaka alatt minden mozdíthatót hajókra rakatott, s Pozsonynak vette az irányt.

Szulejmán fondorlata

Mi fogott ki a magyar seregen? Mivel magyarázható a váratlan és gyors összeomlás, sorsdöntő kudarc, csúfos végkifejlet - tudakolom a régész-történésztől. Trogmayer Ottó már többször átrágta magát a “mohácskönyveken”, így a 450. évfordulóra időzített Mohács emlékezetén is, melyben az összes fontos forrás, szemtanúk naplója is megtalálható, sőt kortársi “riportok” is olvashatóak. Ezeket böngészve ötlött eszébe a teória, ami addig senkinek sem fordult meg a fejében, de azóta sem hasznosul(t) történeti “közhelyként”.

Nem szerénykedik: “Én találtam ki annak idején, s erre büszke vagyok, még tanítottam is elméletemet az egyetemen, s ma is töretlenül hiszek igazában. Történetesen egyik hallgatóm, Maráz Borbála már végzett régészként a pécsi múzeum munkatársa lett, s ő ásta ki a táborhelyen az ott lemészárolt apródok, szakácsok, szolgák nyughelyét. Már akkor halottak voltak, amikor a két sereg zöme összecsapott. Két hatalmas tömegsírt tárt fel a ’70-es évek derekán, amikor a 450. évforduló tiszteletére az emlékhely készült. Az ásatási információk és a szöveges források egybevetésével rekonstruáltam a magam számára néhány részletet, ami magyarázatot ad(hat) a hirtelen megtorpanásra és csatavesztésre”.

Felidézi, ahol most az emlékhely található, az valójában a király szekértáborának helyszíne volt. Nagy síkságot, lapos mezőt kell elképzelni, mely déli végén vékony dombsor található. Ott állt Szulejmán sátora. Szerinte, míg folyt a csata, a szakács megfőzte az estebédet a majd győzedelmesen visszatérő II. Lajosnak, amikor egy oldalról kerülő török csapat megtámadta az immár fél- vagy egy mérföldnyire (mai becslések szerint bő 2 kilométerre) a csata háta mögé került táborhelyet. A szerencsétlen szolgákat azonnal lemészárolták, majd később kifosztották: a sírjukban se ruhát, se ékszert, se használati tárgyat nem találtak. Meztelenre vetkőztették őket, levágták a fejüket, volt, akinek szét is hasították, pedig védtelenek voltak. Ezt a két tömegsírt találta meg a tanítványa és gyakorlatilag ezért került épp ott kijelölésre az emlékhely. Ráadásul ott könnyen megközelíthető volt.

- A magyar sereg támadásának vezérelve a nehézpáncélos lovasságra épült, rajtuk állt vagy bukott minden: nekik kellett utat törniük a gyalogság előtt a törökök soraiban és állásaiban. A katonák már kora reggel felsorakoztak csatarendbe, s a tűző napon rostokoltak felvértezve, felfegyverkezve fél napon át. A török meg csak dél után kezdett szállingózni. A lovaknak is melegük volt, a katonáknak is. Mondják, hogy akár tojást lehetett sütni a túlhevült pajzsokon - emlékeztet.

- A csata leírását többen is megörökítették. Az egyik legjobb tollú résztvevő, Brodarics leírja, elsütöttük az ágyukat, aztán nekivágtunk; a török is elsütötte tüzérségét, de nem tettek kárt bennünk a golyók, mert a fejünk fölött röpültek el. (Nyilván még nem voltak célpontra állítva, hiszen a törökök még csak épp megérkeztek.) Azonban az ágyuk, a vágtató magyar lovasok becsapódás előtti meglepetésére — és ez a furmány lényege — barikádként össze voltak láncolva egymással.

Pedig olajozott volt a kémhálózat működése, meséli, a felderítők mindent előre kifürkésztek, jelentéseikből már egy hónappal korábban tudhatta Tomori (meg a király is) az érkező ágyúk számát, a lőpor és a golyók mennyiségét, meg azt is, nagy láncokat cipel magával a török négy ló vontatta, félszáz túlsúlyos szekéren. Azt azonban nem tudták kifundálni, mi végre a nagy felhajtás. Talán azt gondolhatták, “pontonhidat” fognak belőle építeni, és a hajótesteket kötik majd össze ezekkel az erős láncokkal.

Hiszen okulhattak belőle, “elrágja”, elreszeli a kötelet a himbálódzó fahajó is. Azonban fel sem merült bennük, miért nem vízi úton szállítják ezeket. Aztán letudták ennyivel, s már nem is törődtek komolyabban ezzel. Csak a csata kellős közepén, támadás közben derült ki: az ágyuk között feszítették ki, horgonyozták le a súlyos láncokat. Pedig egy nehéz ágyút sem lehet csak úgy elrángatni, vélhetnénk, kár odarögzíteni. Márpedig Trogmayer szerint épp ez döntötte el a csata menetét: mert a nehézlovasság, amely legázolni volt hivatott az ellenfelet (akár a legújabb kori ütközetekben a tankok), nekirohant az ágyuk között kifeszített láncoknak.

Több száz ágyút vonultatott fel a török, s ha 3-4 méterre álltak egymástól, akkor az már irtózatosan széles, leküzdhetetlen akadálysort jelentett, amelyen nem lehetett áthatolni, átugratni mégúgy sem. Tehát a rohamot ez az akadályverseny, ez a korabeli “tankcsapda” állította meg — legalábbis a régész meggyőződése szerint. Úgy érvel, mikor az első sor áttörte a törökök csatasorát, nekirontott a kifeszített láncoknak, hasra estek a lovak, a második sor feltartóztathatatlanul beléjük rohant, egymásra torlódtak, a harmadik sem tudott már lefékezni, s a döntő erejűnek vélt magyar ütőkártya kijátszása ellenére egy szempillantás alatt összeomlott a támadás a hirtelen támadt kavalkádban, hiszen az ágyúk mögött várakozó, puskával felfegyverzett janicsárok könnyű prédájává váltak e mohácsi céllövöldében. Ezzel a magyar gyalogság is csapdába esett, már nem volt képes átverekedni magát a lovasok által tört sávon, középre szorultak, négyzet alakzatot alkottak, s a legtovább tartottak ki.

Persze bekerítették őket, s ezzel meg is pecsételődött a sorsuk: az utolsó emberig lekaszabolták valamennyit. A lovasok közül aki tudott, balra menekült a mocsárba. Broderics azt írja, amint az első csőd bekövetkezett, többé nem láttuk a királyt, körbevette testőrsége, s nyilván az első járható menekülő útvonalon iszkoltak el vele. De elég bajos lehetett vértben a süppedős mocsár veszélyeivel is megküzdeni, valószínűleg futtában dobták el fegyverzetüket, mentve életüket. Akik pedig a szárnyszélen rohamoztak, még a szultán sátráig is eljutottak, de azért nem tudtak kárt tenni az ellenségben, mert a fürge janicsárok elvagdosták a lovak lábán az inat, s a megsérült ló lerogyott, a törökök meg azonmód lemészárolták a szintén lerogyott páncélost.

Ennyin múlott késő délután a csatavesztés és ezzel a haza sorsa. Mert egy lefékezett, ritmusából kiesett lovas hadnak újra rendeződnie és még egy támadáshoz felsorakoznia, nem fért bele az időbe. Ahogy előre eltervezték a széles arcvonalú letámadást, talán sikerülhetett volna, ha nem találja ki Nagy Szulejmán és vezérkara hadicselként a “műszaki zárat”.

Annál is inkább, mert nem voltak 300 ezren. A manapság hozzáférhető források arról beszélnek, maximum kétszeres túlerőben voltak csak jelen a csatamezőn: vagyis 50-60 ezerre volt tehető a megérkezett törökök száma. Viszont a janicsárok profi katonák, háborús veteránok voltak, olyanok, mint manapság a kommandósok. A főurak közül sok olyan toborzódott össze, aki még kisebb hadakozásban sem fordult meg soha, bajvívásban sem jeleskedett, puskapor szaga sem csapta meg az orrát. Tudott lovagolni, hát ráadták a páncélt, s felvonultatták. “Nem feladatom a karosszékemből eldönteni, mi és miért történt úgy, ahogy megesett. Azonban érdemes a körülmények hatalmán eltöprengeni, meg az apróságok, semmiségek balsorssá összegyúródó erején morfondírozni.

A főurak egy része pontosan tudta, a biztos halálba rohan. Drágffy zászlótartó (ő vitte a királyi lobogót a csatában), két sajátkezű, magyar nyelvű végrendeletet is írt a táborban, a csata előtt két-három nappal. Ezeket apródjával küldte haza, így menekült meg a gyerekember. Akiknek ott maradt az apródja, tömegsírban kötöttek ki. De feltártakon kívül még több tömegsírt is rejthet a föld, mert a foglyok közül sokakat egyszerre öletet le a szultán a győzelem mámorában: 2000 főurat, lovagot, előkelőséget és elfogott közkatonát állítottak sorba, s egy melléjük rendelt janicsár dobszóra levágta a fejüket.

Kinek a baklövése?

Lehet-e még vajon valamit találni a mohácsi csatamezőn, ha feltárnák azt a részt is, ahol csaknem százezer liter vér folyt el? — firtatom, mire azt feleli, a maradék magyar had csapot, papot hátrahagyva távozott e. Az egymásra borult halottakat másnap már kifosztottak, meztelenre vetkőztették. Hadizsákmánynak számított egy ing, sarkantyú is. Aztán a szultán is szedte sátorfáját. A tetemeket Kanizsai Dorottya, Perényi Imre nádor özvegye, fia holtteste után kutatva, a környék papjai és 400 jobbágya segítségével temettette el. Ezek nem ásott sírok, csak mélyedések, süppedések voltak, melyeket bekapartak földdel, nehogy a hollók, rókák, kóbor kutyák becstelenítsék meg a holtakat.

- Biztos vagyok benne, a törökök is eltemették halottaikat - hangsúlyozza. - Úgyhogy nemigen lehet ott már mást találni 483 esztendő elteltével, esetleg egy kilőtt kóbor ágyúgolyót, vagy puskagolyót. Azért meg kár újra felásni az egész grandiózus csatamezőt, megbolygatva a hősök nyugalmát. Mert, ami a felszínen található és használható volt, gondosan összegereblyézték, s elvitték “újrahasznosításra”. Abban a korban semmit sem hagytak "pocsékba" menni (csak az emberi élet volt alulértékelve), ettől volt működőképes az emberek együttélése társadalmi formában.

(És igaza lett, mert a tervezett fejlesztések előtt régészeti feltárást végeztek koranyáron, a löszrétegig leástak a tervezett központi “toronyépület” helyén, de semmit sem találtak két hónap alatt.)

Furdal a kíváncsiság, töprengett-e rajta, ki követte el a legnagyobb baklövést a mohácsi csatában? Nem rejti véka alá véleményét, de nem említi korholásként a hadi tapasztalat hiányát, azt sem, hogy a külföldi zsoldosok kellő irányítás hiányában nem tudták érvényesíteni fölényüket; azt sem, hogy a török csapat nem egyszerre ért a harcmezőre, s a kora délután érkező ruméliai csapatok komótos táborverésbe kezdtek, azt gondolván, aznap csata már nem várható, így éjszakázásra rendezkedtek be.

— Két vezére volt a seregnek, Tomori a "hivatalos", de persze a 20 esztendős király volt a fővezér. Azonban számos főúr tömörült ott, akiknek nyilvánvalóan különböző elképelései voltak, s mindegyik szajkózta a magáét, lobbizott érvei és személyes érdekei mellett. Kár szépíteni a dolgot, közösen szúrták el az egészet. Érdemtelen és méltánytalan utólag egyetlen ember nyakába varrni a “nemzeti nagylétünk nagy temetőjében” bekövetkezett tragédiát.

Tény, Tomori rájön, a törökök harmada gyülekezik csak a csatamezőn, az is a sátorveréssel bíbelődik. Ezért siettetve a királyt kéri parancsát a támadás megindításához, de mire — sok vita, érv és ellenérv után — megkapja, addigra már (szinte észrevétlenül) a Szolimán vezette középhad is megjelenik, 500 zarzubánnal felfegyverkezve, s magabiztosan megakadályozni képes, hogy bekanyarodva hátba támadják tüzérségüket. A megváltozott helyzet ellenére Tomori mégis elindítja a már megkésett rohamot. És már nincs megállás. Tomori fejét lándzsahegyre tűzve hordozták körbe. Három nap múlva, szeptember 1-jén kezdték el temetni a halottakat. A török áldozatokat is beszámítva, legalább 30 ezer ember vesztette életét a mohácsi csatamezőn. Ebből 600-800-at találtak meg a régészeti feltárások során.

Szapolyai tudatosan "késett el” a csatából?

Egyesek szerint máig nem tisztázott Szapolyai János szerepe a mohácsi csatában, s inkább úgy kell fogalmazni, tudatosan, hátsó szándéktól vezérelve "késett el", és hideg számításból hagyta cserben uralkodóját veszni a csatamezőn, ezzel is egyengetve a királyi címhez vezető útját. Megint mások szerint megvolt benne a jóindulat, de a király ellentmondásos parancsai miatt egyszerűen lekéste az ütközetet.

Tény, nem érkezett meg, s így életben maradt. Miután II. Lajos a Csele-patakba fulladt, a környékbeli parasztok temették el ideiglenesen (magukhoz véve ruházatát, pecsétgyűrűjét, és egy aranyszívet, melyet a nyakában viselt), Szapolyai az érintetlen haderejével még akkor is Szeged mellett vesztegelt, miután a törökök kardcsapás nélkül bevették Buda várát, majd felégették a pesti oldalt is.

A törökök október 13-ig ütközet nélkül hagyták el az 1526-os portyázás, s begyűjtő körút színhelyét; Szulejmán 200 ezer rabszíjra fűzött magyarral, a kifosztott Buda, s megannyi település kincsével távozott. Szapolyai a tokaji sereglésen végül is országgyűlést hivatott össze, majd november 1-jén bevonult Budára. A székesfehérvári országgyűlés 1526. november 10-én királlyá választotta, s rá egy napra I. János néven meg is koronázták. A nagybirtokosok és főpapok zöme elesett a csatában. Az életben maradt Habsburg-pártiak december 17-én, a pozsonyi országgyűlésen trónra emelték Ferdinánd cseh királyt, ausztriai főherceget. Ezzel három részre szakadt az ország.

Mohácsi csata