Az egyszerűsítés jegyében szinte kezelhetetlen helyzetet teremt, hogy az munka törvénykönyvében (Mt.) változott a távolléti díj – korábban a törvényben még átlagkereset szerepelt – kiszámításának módja. Ez talán önmagában nem okozott volna zavart, az viszont igen, hogy a szabadság idejére már nem átlagkereset, hanem távolléti díj jár, ugyanakkor külön meg kell határozni a munkában töltött időre járó fizetés összegét is.

Ennek pedig egészen sajátos következménye lett: aki olyan hónapban megy szabadságra, amikor kevesebb a munkanap, a szokásos havi béréhez képest körülbelül nyolc százalékot veszít, ha viszont jól időzít, majdnem hat százalékot nyerhet. Érdemes tehát figyelni erre, mert a különbség százezres fizetésnél is nyolcezres kiesés, illetve majdnem hatezer forintnyi plusz lehet.

A magyarázat a távolléti díj számítási módjában keresendő, amelynek havi összege a fix havibéreseknél megegyezik a fizetés összegével. A napi távolléti díjat viszont már ki kell számolni, ami egyébként nem túl bonyolult feladat: a fizetést el kell osztani 174-gyel, majd meg kell szorozni a napi munkaidővel, vagyis nyolc órával.

Az így kapott összeg és a szabadságon töltött napok számának szorzata adja a pihenéssel töltött időre járó távolléti díj teljes összegét. Emellett meg kell határozni a munkáért fizetendő összeget. Itt is az egy órára járó – a fenti módszerrel meghatározott – bérből kell kiindulni, s azt kell szorozni nyolccal, majd a napok számával.

Látható tehát, hogy havi fix fizetés esetén a munkanapokra pont annyi pénz jár, mint amennyi a szabadságra. Csakhogy egy rövidebb hónapban kevesebb a munkanap. Például februárban csak húsz van, amiből az is következik, hogy akkor nem jön ki a 174 munkaóra, hanem csak 160. A fizetést azonban az Mt. főszabálya szerint mindenképpen 174-gyel kell osztani, és amikor a távolléti díj megállapítása miatt visszaszorozzuk 160-nal, az átlagosnál kevesebb munkanap miatt nem a megszokott havi fizetés, hanem annál kisebb összeg jön ki. Egy 23 munkanapot tartalmazó hónapban a helyzet éppen fordított, és a számítási metódus – mert akkor 174-nél több munkaóra van – nagyobb összeget eredményez.

Emiatt egy százezer forintot kereső munkavállaló körülbelül nyolcezret bukik azon, ha februárban megy szabadságra. Ha viszont a júliust választja, amikor 23 munkanap van, csaknem hatezret nyer. Ekkora fizetésnél ez eléggé jelentős különbség. Aki többet keres, még többet veszíthet, illetve nyerhet. Kétszázezernél 16 ezer, ötszázezernél pedig már negyvenezer lehet a mínusz, egy  jó döntéssel viszont 12 ezer, illetve 28-29 ezer lehet a plusz.

Munkajogászok szerint a távolléti díj számítási módja olyan kógens – tehát kötelezően alkalmazandó – szabály, amelytől nem lehet eltérni. Annak azonban nincs akadálya – állítják –, hogy a munkaadók kompenzálják a dolgozókat, amikor a szabadság miatt rosszul járnak. Ugyanakkor nem követelhetik vissza a többletet akkor, amikor az alkalmazott jár jó, ezért aligha lehet arra számítani, hogy a munkáltatók a zsebükbe nyúlnak.

A rendszer következménye egyébként forrásaink szerint az lehet, hogy mindenki júliusban vagy augusztusban – amikor az egy fizetett ünneppel együtt szintén 23 napra jár a fizetés – akarja majd a teljes szabadságát kivenni, mert az a dolgozók számára sokkal kedvezőbb. Ez valószínűleg lehetetlen lesz.

Az egyetlen jó megoldás tehát a törvény módosítása lenne: meg kellene teremteni a jogszabályi alapját annak, hogy a szabadság időpontjának kiválasztásával senki ne veszítsen vagy nyerjen.