Az Európai Emberi Jogi Bíróság egy ítéletében így fogalmazott: „A szólás szabadsága [...] nemcsak azokra az információkra és eszmékre vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek, amelyeket nem tartanak sértőnek, vagy amelyeket közönyösen fogadnak, hanem azokra is, amelyek bántják, felháborítják vagy zavarják az államot vagy a lakosság bármely részét. Ez a pluralizmus, a tolerancia és a nyitottság feltétele, amely nélkül nincs demokratikus társadalom”. Az ítéletet a jelenlegi magyar médiatörvénykezés kapcsán idézte Bajomi Lázár Péter az Élet és Irodalom június 18-i számában. A helyzet azóta romlott. E hetilap és a Magyar Narancs a szólás-, illetve sajtószabadságot sértő, illetve fenyegető magyar kormányzati döntések és tervek elleni tiltakozásképpen ma üres címlappal jelenik meg.

Szerkesztőségünk más eszközökkel él ugyan, de fenntartás nélkül csatlakozik a két lap tiltakozásához.

Induljunk ki az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéletéből: e szerint a szólásszabadság intézményes biztosítása nélkül nincs demokratikus társadalom. A demokráciát pedig fogadjuk el, mint az országot szervező legfontosabb közös értéket. Ha ezt alap nélkül tesszük, nincs miről tovább beszélni. Akkor helye van a közvetlen hatósági sajtókontrollnak, amint sok más szokatlan kényszernek is.

A kormányerőkről nem feltételezzük azonban, hogy minden korlátot le kívánnának bontani maguk körül, hogy még ugyanazzal a mozdulattal másokat vegyenek velük körül. Úgy gondoljuk, hogy problémákat akarnak megoldani. Azonban, ha leszereltetnek is minden jelző- és útbaigazító táblát a jó szándék által kikövezett út mellől, akkor is felismerhető, hogy az a pokolba vezet. Mint minden egyirányú és egyetlenként rendelt pálya.

Elrendelheti például a kétharmados többség, hogy orvosi beavatkozással a jövőben tilos fájdalmat okozni, szándéka még humánus is lehet, a hivatkozás a népre pedig valóságos, hiszen ki lenne barátja a fájdalomnak, mégis, ami ennek alapján történik, pusztító erejű lesz. Nem lehet úgy gyógyítani, hogy minden jól essék. A közvetlen gyógyításnál, életmentésnél kisebb ambícióval végzik dolgukat a nyilvánosság szakemberei, de ugyanezzel a téttel. Ha – mint most egy törvényjavaslat ezzel fenyeget – komoly büntetés terhe mellett megtiltják nekik, hogy fájdalmat okozzanak, nem tudnak eleget tenni hivatásuknak. Információgazdagság és gondolatcsere nélkül pedig pangani kezd egy társadalom, ahogy egy végtagból is elszáll az élet, ha nem kap vért.

Korántsem mindegy, hogy kinek az érzékenységét védi a tervezett jogszabály. Meg kell állapítanunk, hogy elfogadhatatlanul nagy mértékben arra a hatalomra van tekintettel, annak a fájdalomküszöbét tiszteli, amely most a nyilvánosság szinte teljes kizárásával formálja a saját maga képére a nyilvánosságot. A belső ellentmondás kiáltó. A külső ellentmondás lehetőségét a polgári társadalmakban egészen szokatlan mértékben korlátoznák. (A szokatlanságot jelzi és bizonyítja a nemzetközi sajtószervezetek folyamatos tiltakozása.)

A hazai nyilvánosság minőségében nem lehet rámutatni egyetlen tényezőre sem, amely indokolná a rendkívüli szigort. Egy elem van nálunk, amely Európában szokatlan. Ez a kétharmad, amelynek páncélzatában a kormányzat megpróbálja elérni azt, amit egyébként szinte mindig minden hatalom szeretne: a sajtó megtörését, egyben pedig azt, hogy a nyilvánosság tereit saját magával töltse ki.

E cél elérésének legújabban kifejlesztett fegyvere a néhány napja nyilvánosságra hozott tervezet, amely lehetővé tenné a jelenleg kizárólag Fidesz párdelegáltakból és miniszterelnöki kinevezettből álló Médiahatóságnak, hogy minden egyes általuk megállapított normasértést hetilapok esetében 10, napilapok és internetes portálok ellenében 25, az elektronikus médiát büntetendő pedig akár 200 milliós bírsággal sújtsa. Ehhez mindössze az ítélkező számára mindent megengedő általánossággal megfogalmazott alapelvek megsértését kell bizonyítaniuk. Néhány ilyen büntetéssel térdre lehet kényszeríteni bármely médiumot.

A helyzetet még veszélyessebbé teszi, hogy lassan nincs már pajzs, amellyel védekezni lehetne a nyílzáporban. Hivatkozni alkotmánybírósági határozatokra? Lehetne, van mire. Egymást közt meggyőző, de félő, hasztalan érvelés ez egy közegben, amely ha útjában áll, letolja az egész testületet a tábláról. Hivatkozhatunk az Alkotmányra, nagy derültséget keltve az új erők között, amelyek a régi időket védő bástyának tekintik az alaptörvényt. Amíg azonban léteznek ezek a lehetőségek, élni kell és élni is fogunk velük. Ha a törvényjavaslatot ezzel a tartalommal fogadja el a parlament, a Népszabadság az alkotmánybíróságtól fogja kérni a jogszabály megsemmisítését.

Érvként mindvégig  megmarad még számunkra az ultima ratio, a folyamodás a józan észhez, a polgári méltósághoz. Amely nem szenvedhet olyan világot, amely hátrább van 1848-nál, amely a sajtó szabadságával kezdte, és ha nyögve is, elviselte, hogy Petőfi és Táncsics még a nemzet szabadságharca idején is támadja a forradalmi kormányt. Miért is kellene ebből engedni?

Az új média-szabályrendszernek nincs olyan pontja, amely automatikusan levetné magáról a jó szándék feltételezését, csak az egészet nem lehet másként értelmezni, mint hogy az intézményes ellensúlyok mellett a kulturális-mentális reflexiók lehetőségét is kizárná a nemzeti együttműködés rendszeréből a Fidesz-KDNP.

A nyár óta elfogadott törvénysorozat a mindenkori kormánynak soha nem volt (illetve, az utóbbi húsz évben nem ismert) hatalmat ad a közmédiumok felett. Ezt a ma hatalmon lévők minimum kilenc évre garantálják maguknak.

Ezen belül e körben egy kézbe fogják a hírszolgáltatást, ami nem nélkülözi a racionális elemeket, csakhogy ezeknél erőteljesebb benyomást tesz az a tény, hogy mindez egy olyan rendszerben történik, amelynek politikai függését már rögzítették.

Ehhez járul az elektronikus médiumok, illetve a hatósági ellenőrzési szisztémából eddig (okkal) kihagyott nyomtatott sajtó, illetve internet véresen kemény szankciókkal való fenyegetése. Ehhez csak a „szocialista együttélés szabályai” szintjén megfogalmazott alapelveket kell megsérteni, és máris jön az inkasszó. Például a többség jogainak megsértésével, ami a hazai viszonyok bármiféle bírálatával szemben előrángatható. (Adyt, József Attilát közölni így életveszély.)

Nem látni egyetlen problémát sem, amit mindezzel megoldanának, látni viszont a problémák millióit, amit okoznak. A kiegyensúlyozottság intézményes megszüntetése könnyen működtethetővé teszi a rendszert (egyszerű immár vezetőt rendelni a közmédiumok élére), csakhogy ugyanezzel a logikával sürgősen be kellene vezetni a politikai diktatúrát is, hiszen nyilvánvalóan gördülékenyebben mennek a dolgok ott, ahol egyetlen lokomotív után kell kötni mindent, mint ott, ahol egy egész közlekedési hálózatot kell működtetni – fékek és szabályok rendszerét.

A sajtót azért tartjuk különösen érzékeny területnek, mert az egyenirányítás itt nemcsak a súlyos hibát kódolja, de a korrekció lehetőségét is minimálisra csökkenti. A jogaiban erős médiavilág léte egyben annak tudomásulvétele, hogy az igazságot készen kapni lehetetlen, azt folyamatosan keresni, teremteni és ellenőrizni kell. Nem másért, ezért kell négyévente újra és újra véleményt mondani a törvényhozókról is. Ez az áldott bizonytalanság a szabadság lényege. E körben is van azonban néhány rendíthetetlenül biztos pont.  Az egyik legfontosabb: nem lehet egy nép szabadabb azoknál, akik közös ügyeikről tájékoztatják. Ezért tiltakozunk.