„Az ezeréves magyar nemzet talajában a zsidóság gyökértelen test” – közölte a parlamentben Güttler Dénes esperes, plébános 1939-ben. Ugyanebben az évben Balogh Jenő református egyházkerületi főgondok arról értekezett, hogy az „uzsorás zsidók” miatt a törvényhozók kénytelenek a „művelt, tisztességes zsidókat” is – úgymond – korlátoknak alávetni.

Két példa a sok közül. Nagy V. Rita – végzettségét tekintve pszichológus és szociológus – az 1840-1941 között eltelt több mint száz év parlamenti jegyzőkönyveit böngészte át a levéltárakban. Kigyűjtötte azokat a néhol szabadkozó, máskor végletesen zsidóellenes kijelentéseket, amelyeket keresztény egyházak püspökei, különböző rendű és rangú tisztségviselői mondtak az Országgyűlésben.

A munka eredménye a Jószöveg Műhely Kiadónál megjelent „Teológia és antiszemitizmus” című könyv, amely történeti áttekintésre is vállalkozik: hogyan fertőződött meg antiszemitizmussal a zsidó szektából kialakult kereszténység és a katolikus egyház.

A szerző maga is keresztény, aki a Biblia olvasása közben figyelt fel a rengeteg zsidó vonatkozású szövegre, ennek hatására kezdett komolyan foglalkozni a témával. Szerinte a kereszténység zsidóellenessége mögött olyan teológia áll, amely figyelmen kívül hagyja a kereszténység zsidó gyökereit, Jézus és a bibliai könyvek szerzőinek zsidó voltát, a zsidó nép történetét. Ez a teológia az évszázadok során befolyásolta a keresztény egyházak zsidókkal kapcsolatos nézetét, hozzállását.

Nagy V. Rita megállapítása szerint a magyarországi keresztény egyházaknak felelősségük van a zsidóság tragédiájában, mert magatartásuk – különösen az 1930-as években, de már korábban is – táptalaja volt az antiszemitizmusnak. Az egyházak nem támogatták az 1839-40-es országgyűlési javaslatot, amely felvetette a zsidók egyenjogúsítását. Nem támogatták az 1867-es emancipációs törvényt, sem az 1895-ös recepciós törvényt, amely egyenlőnek ismerte el az izraelita vallást.

A zsidóellenes törvényeket viszont megszavazták: egyetértettek a numerus clausus bevezetésével és az első két zsidótörvénnyel is. A harmadik zsidótörvényt, amely a nürnbergi fajvédő törvény lényegét foglalta magában, azért nem támogatták, mert az keresztény (kikeresztelkedett) hívőket is érintett.

A keresztény vallás befolyása részben visszaszorult, részben pedig módosult a nyugati civilizációban, de napjainkban is jelentős normatív szerepet tölt be a társadalmakban. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a vallási eredetű antiszemitizmus egyes elemei máig élnek, főként a magukat vallásosnak tartó emberek körében. Az egyházi intézmények még nem tisztultak meg az antiszemitizmustól.

A szerző egy korábbi kutatása során szektaellenes vádakat keresett ki újságcikkekből. Kiderült, hogy az előítéletekre hajlamos emberek cigányokkal vagy zsidókkal behelyettesítve is gond nélkül elfogadják a megbélyegző állításokat. A vádak tehát úgy működnek, hogy azokat bármilyen társadalmi probléma esetén elő lehet hívni, és rá lehet illeszteni a bűnbaknak kijelölt csoportra.

A könyv kitér arra, hogy a vészkorszakban voltak olyan bátor keresztények, akik az életük kockáztatásával – vagy akár életük feláldozása árán is – szembeszálltak a nácikkal és a nyilasokkal: zsidókat mentettek. A keresztény-zsidó kapcsolatok háború utáni alakulásáról viszont nem esik szó, Nagy V. Rita szerint ez külön könyv témája lehetne.

A katolikus egyházban például – mondja – a hatvanas években rendezett II. Vatikáni zsinat pozitív hatással volt a zsidósághoz fűződő viszonyra. Az elmúlt évtizedekben gesztusok, találkozók, dokumentumok sora jelezte, hogy egyes katolikus (és más keresztény) vezetők őszintén szabadulni akarnak az antiszemitizmus örökségétől. A gond csak az, hogy valójában a keresztény egyházak többségében - vélekedik Nagy V. Rita - ezek ellenére sem változott meg a zsidó néppel kapcsolatos bibliaértelmezés, és ez a fajta szellemiség nem hatotta át a teljes kereszténységet. Magyarországon legalábbis még nem.