Különféle, napközis rendszerű és tematikus táborok indulnak, a választásnak csak a szülők pénztárcája szab határt. Aztán ott vannak a nagyszülők – sokakat látni ilyenkor az unokákkal fürdőzni, kirándulni az üdülőhelyeken, és a vonatokon is, ahogy el- vagy visszaviszik a csemetéket.

A kis falvakban más világ van.

Még inkább más ott, ahol a szegénység tapintható. Itt az intézményi kínálat a nyári gyermekétkeztetésig futja, néhol bejárnak a gyerekek, másutt ételhordókban viszik haza. A szegregátumokban többnyire az utóbbi történik, és gyakran hallani, hogy túl keveset kapnak.

Itt nincs napközis tábor, és nem hallottak az Erzsébet táborról sem. A napok egyformaságban telnek.

Van, ahol játszótér, kultúrház, teleház sincs.

Hogy mit csinálnak a gyerekek? „Elvagyunk…” – mondják, ha kérdezem. „Unalmas” – mondják mások. Ezt olvasva bizonyára sokakban felmerül: miért nem olvasnak?

Tanulhatnának kicsit, hogy ne felejtsenek. Vagy: miért nem játszanak együtt? Miért nem találják fel magukat? Miért nem segítenek a szüleiknek?

A válasz itt világosan látszik: hiányoznak a képességek. Ahol a szülő sem olvas soha, ott a gyerek sem fog. Ahol a szülő nem tanult még iskolaköteles korában sem, ott nem fognak a gyerekek sem.

Játszótér híján – kicsi a rakás

Ahol a felnőttközösségben gyakori az agresszió, ott nem lesznek békésen egymással játszadozó gyerekek. Ahol nincs ötlet, játékot indító és figyelő személy, ott nem szerveződik játék. És ahol nincs munka, napi ritmusban végzett teendő, ott nem alakul ki a felnőttekkel való együttes munka sem.

Mióta nyaranta helyi táborokat szervezünk a kis zsákfaluban, sokat változott a helyzet. Szerencsések az igazgyöngyös gyerekek, mert fantasztikus dolgokban vehetnek részt. Önkéntes egyetemisták szervezik a programokat, amelyekkel észrevétlenül a tanulás, a fejlesztés tudatos, tervezett rendszerébe vonják be őket. Azért, hogy ők majd felnőttként mást örökítsenek át a gyerekeiknek.

A cikk a Népszabadság Jótett-oldalán jelent meg. Az oldal támogatója a Telenor.