Szenzációs kincs, ami senkit sem érdekel?
Ma talán azt mondanánk, Mária királyné 1526-ban nem igazán volt a topon: az ország, ahol élt, épp sorsdöntő csatát veszített a törökökkel szemben, férje, II. Lajos vízbe fulladt, amikor pedig ő maga Pozsonyba próbált menekülni, hatvan hajóból álló kíséretét martalócok támadták meg a Duna-kanyarban. A rablók valójában magyar katonák voltak, akik nem archeológiai indíttatásból hajtották végre rajtaütésüket, mégis lehetőséget teremtettek az európai búvárrégészet egyik legfontosabb vállalkozására.
A királyné kincseit ugyanis ki akarják emelni az iszapból. Az ötlet Tóth János Attila fejében született meg, aki azon kívül, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal referense, civilben elnöke a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat búvárrégészeti szakosztályának. Nem túlzás azt állítani: ha ez a szervezet nem lenne, talán víz alatti régészet sem létezne Magyarországon. Amíg tudniillik a "rendes" régészek legtöbbje múzeumokban, állami intézményekben áll alkalmazásban, addig a búvárrégészek szinte kivétel nélkül csak szenvedélyből, a maguk örömére merülnek. Ők a szakma mostohagyerekei: nem baj, hogy vannak, de inkább játsszanak a kertben, és ne zavarják a felnőtteket.
Igaz, amit csinálnak, nem tekint nagy múltra vissza. A görög partoknál ugyan már az 1800-as évek végén szivacshalászokat küldtek a mélybe egy-egy feltételezett antik lelet felderítésére, ám Nyugat-Európában csak a múlt század közepétől indult el a szisztematikusan folytatott búvárrégészet. A magyarok ehhez képest későn eszméltek: az első nagyobb vállalkozás nem sokkal a rendszerváltás előtt a Tolna megyei Bölcske kikötőerődjének maradványait tárta fel. Azóta úgy száz víz alatti lelőhelyet tartanak nyilván, ahol kőhorgonytól a faldarabokig szinte mindent találtak már a búvárok, bár a legimpozánsabb talán az a Drávatamásinál feltárt harmincegy bödönhajó, amelyek az 1603-ban elsüllyesztett török pontonhíd alkotóelemei voltak.
Sajnos arról, hogy ezeket a hajókat kiemeljék, a magyar régészek nem is álmodhatnak. Miközben a svédek a felszínre hozták híres hajójukat, a Vasát, az angliai Portsmouth kikötőjében pedig ott áll VIII. Henrik egykori hajója, a Mary Rose, nálunk jó, ha a leletek feltérképezésére jut pénz. Még a jelentősnek számító, drávatamási leletnél is önként, dalolva, egyetlen fillér ellenszolgáltatás nélkül merültek a búvárok a vízbe, a Nemzeti Kulturális Alaphoz benyújtott pályázatukra kapott pénz pedig csak arra volt elég, hogy az étkezés és a szállás költségeit fedezze.
Ezek után nem csoda, hogy Tóth János Attila kerek öt éve foglalkozik a Mária-kincsek kiemelésének a gondolatával. Kincsről beszélünk, bár senki nem tudja, mi volt a hajók rakománya, sőt az sem ismert, pontosan hány hajó süllyedt el: a rablótámadásról megemlékező Johannes Cuspinianus többes számban fogalmaz, tehát bizonyosan egynél több hajó veszett oda. Az eset mindenesetre legendává nőtte ki magát, amelynek lényege, hogy mérhetetlen drágaság hever a Duna-kanyarban, csak meg kellene találni.
A legfurcsább az egészben, hogy mégsem érdekel senkit a dolog. Tóth János Attila évek óta nem tud szponzort találni még a maradványok felderítésének a fedezésére sem. Pedig szinte az összes nagyobb vállalatot megkereste már, néhány közéleti személyiséget a vállalkozás fővédnökének kért fel, ám legtöbbször választ sem kapott. Illetve ez így nem teljesen igaz: egy csónakmotorokat is gyártó cég közölte, hogy hajlandó 10 százalékot engedni azok listaárából, egy vállalkozó pedig felvetette, hogy elintézi a kincs kiemelésének állami finanszírozását, feltéve, ha neki is megéri a dolog.
Tehát épp egy igazi, magyaros történet volt kibontakozóban, amikor a szerencse Tóth úr segítségére sietett. A búvárrégész víz alatti felvételeit ugyanis kiállították a budapesti Olasz Intézetben, ahol azt megnézte a Los Angeles-i székhelyű Hungaria Nostra Alapítvány elnöke, és tízezer dollárt utalt át a kincsek felderítésére. Lett mindjárt gumicsónak, motor és ultrahangos szonár, amely képes letapogatni a víz mélyén heverő tárgyakat.
A búvárok június óta járják a Dunakanyar Esztergom és Dömös közötti szakaszát. Többen vannak, fizetséget most sem kérnek, arról viszont, hogy hol bukkannak biztató nyomokra, nem akarnak beszélni. Óvatosságuk indokolt, hisz ahányszor csak felröppen egy hír a kincsekről, a folyónál azonnal önjelölt kincsvadászok jelennek meg, akik így próbálják megcsinálni a szerencséjüket. Tóth János Attila ilyenkor eltűnődik az élet kiszámíthatatlanságán. Ül a gumicsónakban, odalent, a mélyben ott van valahol az utóbbi idők egyik legérdekesebb folyami lelete, ám ez rajta kívül az égvilágon senkit nem érdekel.
Csak a csibészeket.
