Teknős Miklós / Népszabadság

 Egy turista számára, márpedig nem egy volt belőlük, hangulatos népi performance benyomását kelthette a hétfői Szabadság téri élőlánc, amellyel a megszállási emlékmű ellen tiltakozók körbetáncolták az épülő alkotást kordonostól, védőponyvástól, rendőrsorfalastól. Ha éppen nem táncoltak, álltak egymás kezét fogva. Aztán elindultak. Szándékosan vagy sem, de az óra járásával ellentétesen, mintha csak vissza akarnák forgatni az idő kerekét. Hol arccal a rendőrök felé, hol nekik hátat fordítva folyt a tánc. Néhányan végig kitartottak a mintegy félórás élőláncban, voltak, akik csak pár lépés vagy egy emlékfotó erejéig ugrottak csak be, mert mint mondták, „ők már kidemonstrálták magukat".

A fotóriporterek a demonstrálókat fotózták, a rendőrök a fotósok és az élőláncot alkotók mellett a nézelődőket is gondosan dokumentálták kameráikkal, a turisták meg mindenkit.

Fél hat után öt perccel az élőlánc darabjaira hullott. Lazíthattak a rendőrök is, akik lassan már mindenkit ismernek, legalábbis a tüntetők közül, és az aznapi menetrendet is jobban ismerik, mint a rendezvény technikusai, akiknek sem a talpalávalót, sem a két program közti énekelnivalót, sem az eseményzáró himnuszt nem sikerült ez alkalommal pontosan elindítani.

A szónokok és verselők, mint korábban is, az emlékmű készítőinek, de főleg a megrendelőjének ízlés­hiányáról és történelemhamisító szándékáról értekeztek, emlékeztetve az egybegyűlteket, hogy „70 éve a náci Németország utolsó csatlósa a két háború háborús bűnöse, Horthy Miklós volt", s hogy Magyarországon már a német megszállás előtt is folytak a faji és más alapú megkülönböztetések, kirekesztések.

Földes István természettudós, aki csak a 29-i erőszakos rendőri fellépés elleni tiltakozásul jön el újra és újra a rendezvényre, azt mondta: „gyilkosok és áldozatok, félrenézők és segítők országa vagyunk egyszerre. Ideje lenne végre szembenézni a múltunkkal. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a politika ne véres acsarkodás, hanem vita legyen végre".

Heller Ágnes filozófus, esztéta felidézte a Szabadság térhez fűződő személyes élményeit: 1944-ben az édesanyjával a mai Szabadság téren fogták meg a csendőrök és beállították egy sorba, amelyről csak később derült ki, hogy akiket odaállítottak, mind Auschwitzba vitték, nekik azonban sikerült kimenekülniük a sorból. Két évvel később pedig Budapest népe ott ünnepelte a háború végét. Majd a rendszerváltozás kudarcáról beszélt, azt mondta, nem sikerült „a szabadság szellemével betölteni az új intézményeket", azok nem is működnek rendesen. Mondhatni, működésképtelenek.

„Esztétikai borzadály és történelemhamisítás" – szögezte le az épülő emlékműre utalva, majd részletesen kifejtette a Bibliát kevésbé ismerők számára, ki volt Gábriel arkangyal, mi volt az ő küldetése, és miért nem szimbolizálhatja a megszállás áldozatait, egyáltalán semminek és senkinek az áldoza­tait.

„Találhattak volna alkalmas szimbólumot", jegyezte meg, majd később arról beszélt, hogy az Orbán-kormány csupa „seggnyalóval" ültette tele a fontos kulturális intézményeket, és most csodálkozik, hogy a „seggnyalóktól" nem kap értelmes és jó javaslatokat. Már hogy kaphatnak, ha ők „csak a seggnyaláshoz értenek". Pedig, tette hozzá, vannak tisztességes, értő jobboldali alkotók, akik nyilván sokkal jobb és széles körben elfogadható alkotással is elő tudnának állni, ám ők nem feltétlen hívei a kormánynak, ezért nem kell az ő tanácsuk.

Heller végül azzal fejezte be beszédét, hogy bár ő személy szerint utálja a szobordöntögetést, és nem szereti, ha minden kormányváltás után átkeresztelik a közteret, de meggyőződése, hogy ez a szobor addig fog állni, amíg a kormány. „Ezt le fogjuk bontani!" – szögezte le.