„Rövid bevezetőmben azt világítom meg, miért fontos ez a konferencia. Természetes ugyanis, hogy egy ilyen fontos témát a szakemberek több oldalról elemeznek, hogy reflektálnak egymás érveire, és hogy egy ilyen tanácskozás nagy nyilvánosságot kap. A mai helyzetben azonban, s különösen abból a módból, ahogy a paksi döntést a kormány és a parlament meghozta, a dolgoknak ez a szakmailag normális és demokratikusan szükséges menete hiányzik.

A döntés súlyát senki nem vitatja, sőt, szerzői büszkék rá. Tény, hogy a rendkívüli horderejű szerződés megkötése meglepetésként érte nemcsak a „magyar embereket”, hanem a magyar energiaipart, sőt a kormányt is. Az is tény, hogy nemcsak az előkészítés folyt titkokban, de minden adatot, amely a döntés felelős megítéléséhez szükséges lenne, tíz évre titkosítottak. A politikai kommunikációban igénytelen és ellentmondó érvekkel találkozunk.

Köztársasági elnökként nyilvánosan bíráltam a paksi bővítés előkészítésére vonatkozó 2009-es országgyűlési határozatot. Hangsúlyoztam, hogy a döntést teljes körű információn alapuló társadalmi vitának kell megelőznie. Továbbra is azt mondom, hogy félrevezető a kérdést arra szűkíteni, mintha csak egy villamos erőmű beruházásról lenne szó. Az emberek látóköre messzebb ér a jövő havi villanyszámlánál; joguk van ismerni a döntés komplexitását és következményeit.

Látnunk kell tehát, hogy rendkívüli súlyú, három-négy generációt érintő döntésről van szó. A jövő nemzedékek országgyűlési biztosa 2011-ben állásfoglalásban szólította fel a kormányt az előkészítés hiányosságainak pótlására, a hatásvizsgálatok nyilvánosságra hozására és az egész folyamat nyilvánosságának biztosítására. Ezt az alkotmányos visszásságot azóta sem orvosolták.

Látnunk kell, hogy a döntést olyan szituációban hozzák, amikor válaszúton van a világ energiatermelése. A választáshoz azonban szükség volna az alternatívák részletes ismeretére és megvitatására, a trendek figyelembevételére. Mi volt a döntési szempont? Csupán az olcsóság? Az ezt alátámasztó számítások nem ismeretesek. Néhány nyilvános utalás a megújulók mai árait emlegeti, nem pedig az új atomblokkok belépésekor várható helyzetet.

Miért kellett most szerződni, amikor energiaellátási szempontból öt-tíz év múlva is időben lennénk, és addigra az alternatívák csak tisztulni fognak? A megújulók visszaszorítása, a jövő egyik útjának eltorlaszolása már a mostani költségvetésekből látszik. Hol van a példátlan nagyságú adósságteher igazolása? Ki állja az árfolyamkockázatot? A beruházás terhét mindenképpen az országnak kell fizetnie. Mi indokolhatja, ha ezt nem az áram fogyasztóira terhelik, hanem mindenkivel fizettetik, vagyis az alacsony ár nem valós? Ez az elköteleződés nyilván hatással van külpolitikánkra, a nemzetstratégiára, megítélésünkre a világban és az Európai Unióban. Mikor vitatta meg ezt az Országgyűlés? Ez is a kockázatok közé tartozik, mint ahogy kockázatos és drága egyetlen erőműre feltenni az energiaellátás több mint felét. S a környezeti kockázatnál sem elég a szén-dioxid-mentességről és a reaktorok műszaki biztonságáról beszélni, hanem az egész életciklust kell nézni, az uránbányászattól a leszerelt blokkok és a fűtőelemek tárolásáig, amelyet a nemzetközi jog szerint csak időlegesen háríthatunk Oroszországra. Nem hagyható figyelmen kívül a szükséges kapcsolódó beruházások környezeti terhe sem. Az emberi hibát pedig sosem lehet kizárni.

A nyitott kérdéseket lehetne folytatni. Ami azonban a miniszterelnökségre korlátozott titkos előkészítésből, az elegendő információ nélkül az országgyűlésre hárított döntésből, az alig néhány képviselő jelenlétében lefolyt úgynevezett vitából, s végül az érdemi adatok tíz évre való titkosításából kibontakozik, az nem más, mint a hatalomgyakorlás hitelességi válsága.

Éppen a kormányzásnak ebben a hitelességi válságában a szakmai és állampolgári önbecsülés dolga, hogy folyjon érdemi eszmecsere, hangozzanak el valódi érvek kölcsönös tisztelettel és nyitottsággal.”