Amint azt a legmagasabb helyről tudjuk, a magyar nép szabadságharcos fajta, teli forradalmi romantikával, ennek megfelelőn a fiatal nemzedékek tagjai is mind márciusi ifjak akarnak lenni, felszámolni minden zsarnokságot. Hogy aztán ugyanez a rebellis nép tavasszal, a szabadság és szerelem, a forradalmak évszakában ne csináljon semmit.

Ha nagyvonalú konszenzussal Kun Béla márciusi produkcióját nem számoljuk, 1848 kivételével szinte minden fontos változás ősszel történt: őszirózsás forradalom, ötvenhat, köztársaság kikiáltása, taxisblokád, Őszöd ihlette utcai vigasságok, de még az 1677-es nyalábvári csatát is októberben nyerték a bujdosók.

Miért van az, hogy amint a rádió késő ősszel bemondja, hogy fagyok várhatók, és a közelgő hidegfrontra semmi esetre se alkoholfogyasztással reagáljunk, a magyar ember vére hirtelen megpezsdül, nem bír a végtagjaival, és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy utcára vonuljon, különös örömét lelve abban, hogy befagy a feneke.

Míg más nációk a késő őszi ködben depresszióba zuhannak és a lehúzott redőnyök mögött leginkább a testi örömöknek áldoznak, nálunk utcára vonulás van hol netadó, útadó, korrupció, föld- és trafiklopás, nyugdíjlenyúlás, civilek vegzálása, hol atomerőmű és vénaszkenner ellen, társadalmi csoportok vonulnak térben és időben elkülönülten, Várba föl, Várból le, hídon át és vissza. Hol ott ezt tavasszal is megtehették volna, elvégre ugyanazok a zsarnokok voltak a szereplők ugyanazokkal a szemétségekkel, miként ugyanazok lesznek jövőre is.

A szónok orrából pára lövell, fázósan és taknyosan zúg a „Deb hagyjuk, Deb hagyjuk!”; nem éppen Thermidor havát és eseményeit idéző látvány. Mégis minden egyes szó és magasba tartott tábla reményteli és romantikus üzenet: jövő fagykor újrakezdjük.

* A szerző az Élet és Irodalom munkatársa.