"Ellenzem azt a hazai gyakorlatot, amely lehetővé teszi, hogy egy állami vagy önkormányzati fenntartású kulturális intézménynek 15-20 vagy akár 30 évig is ugyanaz a személy legyen az igazgatója. Elsősorban ez az eljárás teszi monolitikussá és provinciálissá a hazai kulturális- és közéletet, amelyben szinte teljesen természetes a kiemelkedőnek tartott személyiségek állás- és pozícióhalmozása" - írja a Revizor portálon megjelent publicisztikájában Shlilling Árpád, a Kértakör vezetője.

"Magyarországon minden személyre szabott, minden az egyén belátásán áll vagy bukik, nálunk se a szakmaiságot, se a törvényességet, se a felelős döntéshozatalt nem ismeri senki. Ezért nem emlékezhetem egyetlen olyan pályázati procedúrára sem, amelyet szakmai szempontból elfogadhatónak tartottam volna. Közhely, hogy a pártpolitika minden komolyabb döntési jogkört magánál tart, ezzel is akadályozva a civil és szakmai szervezetek emancipációját. Következésképpen a civil és szakmai szervezetek meg sem próbálnak felnőni a feladathoz. A színházi területen belül maradva egyértelműen látszanak a szakmai hézagok, amikor egy szakmai bizottságban se gazdasági, se szervezeti, se közönségkapcsolati, se pályázati (és még sorolhatnám) szakembert nem látni, többnyire csak színészt és rendezőt. Mintha egy több százmillió adóforintból fenntartott állami szervezet feladata nem is volna más, mint e két szakma igényeinek kielégítése.

Pontosan tudjuk, hogy a színházat mindenki más üzemelteti, csak a színészek és a rendezők nem. Ennek ellenére ezek a hölgyek és urak immáron húsz éve minden kétséget kizáróan azt érzik, hogy egyedül is képesek eldönteni azt, vajon ki tud egy ekkora „gyárat” gazdasági és művészeti szempontból egyaránt elszámoltathatóan üzemeltetni. A teljes színházi szakma egy szűk csoportja tehát fenntartja magának a jogot, hogy a magyar színházi élet fenntarthatóságának és fejlődőképességének minden egyes kérdésében totális szakmai kontrollt gyakoroljon. A színházi szakma tehát önmagát is retardálja, ha már az állam nem engedi számára a nagykorúvá válást. A szűklátókörűség és felelőtlenség természetesen visszahat, és újabb degenerált helyzeteket állít elő. Ennek volt immáron sokadik, és egyben legmegrázóbb példája az Új Színház ügye" - írja Schilling.

Dörner György nyilvánossá nem tett, de kiszivárgott pályázatából kiderült, "hogy az 1994 óta használatos nevet az új intézményvezetők Hátország Színházra kívánják módosítani, és kulturális missziójuk gerincét a nyílt politizálás fogja jellemezni. Joguk van mindehhez: a szabad véleménynyilvánításhoz, a gyűlölethez és a színpadi politizáláshoz. Joguk csak ahhoz nincs, hogy egy végiggondolatlan, konkrétumokat csak elvétve tartalmazó, minősíthetetlen stílusú, frázispuffogtató pamflettel állami intézményvezetővé válhassanak. Kivéve akkor, ha az állami szervek képviselői éppen ezt akarják."

"Persze van ennek a mai dúlásnak némi pozitív hozadéka is" - véli Schilling. - "A színházi szakma folyton sodródó, a politikai tektonikát általában csak lekövetni igyekvő korifeusainak egy része most hirtelen észbe kapott, és reagált. Pedig nem történt más, csak amit Vidnyánszky Attila már hónapokkal ezelőtt nyilvánvalóvá tett, amikor dölyfösen és cinikusan közölte: az inga most kileng a másik irányba is. Kellett kapnia szolgálataiért egy színházat a szélsőjobbnak is. Megkapták.

Mi állíthatta volna meg ezt a lejtmenetet? A szakmaiság védelme, amelyről épp maga a szakma tett le, amikor ellenzett minden beavatkozást, kiigazítást, újítást, új hatást, fejlesztést és együttműködést. Elmaradt az intézmények átvilágítása, a szervezeti, pályázati, támogatási struktúrák felülvizsgálata és korszerűsítése, az intézményvezetői képzés beindítása, a már évtizedek óta működő nyugat-európai kultúrpolitikai stratégiák honosítása és meghaladása, a szakmai érdekképviseleti szervek szocializmusból örökölt módszertanának megújítása, a kultúra, a művészet, a közönség és a politika fogalmaknak az újragondolása.

Ha elmaradt, hát elmaradt. Viszont éppen ezért nincs is min csodálkozni. Most akkor van Tarlós István meg Csurka István, Dörner György és Eperjes Károly. Évtizedek múlva is emlékezni fogunk a nevükre, mert ennek a kornak ők a meghatározó alakjai" - írja Schilling.