A kifejezés, amellyel nemzetközi viszonylatban a sajtót jelölik – press vagy presse –, közeli rokona a mi prés szavunknak. Ennek ellenére mérhetetlen köztük a különbség: míg az első fogalom jó esetben a joghoz és a szabadsághoz kapcsolódik, a másodikról a(z el)nyomásra asszociálunk.

A magyar press a kormány által beterjesztett, sorra törvénnyé váló javaslatok nyomán most prés alá kerülhet: a kormányfüggő médiahatóság és közszolgálati média, az államilag ellenőrzött internet aligha segíti a sajtószabadságot. Ám az, hogy a sajtó ellen tud-e állni a nyomásnak, elsősorban nem a törvények vagy az alkotmány erején, hanem a sajtóban dolgozók eltökéltségén – szebb szóval: szabadságszeretetén – múlik.

Az elsősorban helyett írhattuk volna azt is, hogy még inkább. A magyar újságírás a reformkor óta abban a hitben élt, hogy a sajtó szabadsága nélkül semmilyen más szabadság nem érvényesülhet. Ezt a hitet a mindenkori kormányok nem osztották maradéktalanul, és a hozzá tartozó teljes szabadságot csak a történelem ritka, ihletett pillanataiban engedték érvényesülni. 1989–90 e tekintetben kétértelmű volt. Megszűnt rengeteg korlátozás, ugyanakkor a rendszerváltó elit sokkal több energiát szentelt a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom demokratizálására, mint a negyedik hatalmi ágnak nevezett sajtóéra. A fordulatot nálunk – egyedüliként a régióban – a megörökölt, 1986-os sajtótörvénnyel sikerült átvészelni.

Az azóta bekövetkezett egyetlen érdemi reformot – szűk évtizeddel később a kereskedelmi televíziózás elindítását, illetve a médiatörvény megalkotását – az akkori kormányoldal és ellenzék teljes egyetértésével sikerült úgy kicsontozni, hogy a legfontosabból, az információs szabadság növeléséből nem sok maradt benne. Azóta a törvényhozók tovább szűkítették az újságírók jogosítványait: ma már egy politikusi megnyilatkozás szöveghű idézéséért is bíróság elé lehet vinni a sajtó munkatársát, és „becsületsértésért” akkor is meg lehet hurcolni, ha igazat írt egy hatalmasságról, de negatív színben tüntette fel.

Mifelénk a kormányzat mindig tart a sajtótól, és nyíltan vagy burkoltan elvitatja tőle azt a hatalomkorlátozó és ellenőrző szerepet, amit a demokráciák a médiának szánnak. Pedig be is lehet bizonyítani, hogy a magyar politikai osztály téved, mert nem a gyenge, elfogult és kiszolgáltatott sajtó a jó kormányzás és a jobb élet záloga.

Ha megnézzük a Freedom House legutóbbi sajtószabadság-jelentését, és összevetjük a nemzetközi népmozgások adataival, azonnal kiderül, hogy az emberek a szabadabb sajtóviszonyokat biztosító országok felé vágynak. Nyilván nem a szabad sajtóért, hanem azért, amit az újságírás szabadsága tükröz életminőségben, jogokban.

Afrikában Ghánában legszabadabb a sajtó, és ez a tény – meglepő módon – sokkal többet mond arról, hogy a kontinensen hol kívánnak a legtöbben élni, mint a GDP, ami Nigériában vagy Dél-Afrikában sokkal magasabb. A szabad sajtó önmagában nem garantálja a társadalom jó működését, de azt igen, hogy időben tudomást lehet szerezni a bajokról, így védekezhetünk is ellenük. Ha csupán a törvény és a jog hivatalos őreire lenne bízva, ma sem tudnánk a Kaya Ibrahim–Tocsik–VIP és egyéb ügyekről. Ezekre, és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi anomáliákra az újságírók hívták fel a figyelmet.

Nekik, a szakma egészének – bármilyen jogszabályok szülessenek – ezután sem lesz megtiltva, hogy észrevegyék a kormány túlkapá­sait, és az sem, hogy a volt kormánypártot a hibáira emlékeztessék. A sajtó hatalma azon mérhető, hogy az újságírók mennyit tesznek hozzá a szabadsághoz. A sajtóéhoz – és ezzel az országéhoz.