„Csupa jó hírt közöltem Barroso úrral” – mondta pikírten televíziós interjújában Orbán Viktor, amikor beszámolt arról, hogy elutasító választ küldött az uniós bizottsági elnöknek. Biztos, hogy Barroso nem örül ennek a válasznak? – teszi fel a kérdést blogbejegyzésében Török Gábor politikai elemző.

Ha igaz az, amit a miniszterelnök az interjúban állított, nevezetesen, hogy az IMF-tárgyalásoknak nem kell nagy feneket keríteni, mert tulajdonképpen „nincs szükségünk a pénzre” és valójában „nem akarunk felvenni hitelt”, akkor a magyar kormányfő okkal lépte meg azt, amit politikai ösztönei diktáltak – véli Török.

Szerinte egy olyan politikus, aki politikáját a nemzeti szuverenitás fogalma köré építette, s aki számos alkalommal eljátszott már a Moszkva-Brüsszel összehasonlítással, komoly politikai sérülések nélkül nem engedhetett volna Barroso „erősen ajánlott” kérésének.

Ha azonban az a hitel kell az országnak, ha a megállapodás nélkül jövő évben csődközeli állapotba kerülhet az állam, akkor más megvilágításba helyezhetjük Orbán döntését – írja Török. Ebben az esetben a ma még talán ünnepelt karakánság holnapra könnyen önfejűségnek, ostobaságnak tűnhet – olyannak, amely a döntés meghozójának is több fejfájást okozhat, mint amit egy mostani hátraarc eredményezett volna.

Sőt ebben az esetben az elemző szerint nem is csak a magyar kormányfő döntése látszik másképp, Barroso kiinduló feltételeire is érdemes lehet másként tekinteni.

Gondolatkísérletként tételezzük fel, hogy az európai politika irányítóinak valóban elegük lett Orbán Viktorból, miként ezt jobbról és balról is gyakran mondják – veti fel Török Gábor. De vajon hogyan tudják elérni, hogy a miniszterelnök megbukjon? Olyan helyzetet előállítani, amelynek a végén nem marad más választása a kormányfőnek, mint a távozás. Egy okosan kigondolt csapda kell tehát, amibe Orbán szépen belesétál.

Barroso feltehetően tisztában volt azzal, hogy a magyar kormányfő el fogja utasítani az ultimátumát. Régóta ismeri ahhoz Orbánt, hogy ne tudná: a magyar politikusnak nem erőssége a reálpolitika, ha önállóságának kétségbevonásáról van szó.  Amennyiben az európai politika irányítói úgy hiszik, hogy Magyarország a hitel nélkül előbb-utóbb finanszírozhatatlanná válik, nem kell mást tenniük, mint olyan feltételt megfogalmazni, amiről okkal gondolhatják, hogy Orbán gyomra nem vesz be – fejtegeti az elemző.

Innen már csak jó rendezés és ügyes szereposztás kell. A levél kiszivárog, a válasz pedig hatalmas nyilvánosságot kap. Mindenki számára manifesztálódik, hogy a kormányfő nem enged. Elszánt hívei nagyon elégedettek lesznek, a gazdasági zuhanástól félők hatalommániás őrültnek látják.

A tárgyalások nem haladnak, az ország viszont a fizetésképtelenség felé sodródik. S eljön egy pont, amikor már csak két választási lehetőség marad: ország-világ előtt látványos önfeladással könyörögni, az eredeti feltételeket eminens tanuló módjára teljesíteni, vagy a falnak vezetni az országot. S bár Magyarországnak egyáltalán nem mindegy, melyiket választja, a politikusnak tulajdonképpen mindkét esetben vége – vonja le a gondolatkísérlet végkövetkeztetését Török Gábor.

Ha persze valóban „nincs szükségünk a pénzre”, az egész gondolatkísérlet értelmetlen, a kormányfői döntés pedig az elemző szerint érthető. Ellenkező esetben viszont még az is benne van a kalapban – erről szólt a gondolatkísérlet -, hogy Orbán a válaszlevéllel együtt - butaságból vagy tudatosan - saját "halálos ítéletét" is aláírta. Török szerint hamarosan kiderül.