Most még erőtől duzzad például a magánnyugdíjpénztáraktól visszatartott havi harmincmilliárd forint, alatta terpeszkedik a költségvetés által talán megszerezhető, már befizetett majd százszor ekkora összeg, de nem kell hozzá röntgenkép, hogy a majdani csontvázat is meglássuk.

Ha minden úgy maradt volna, ahogy volt, mondjuk húsz év múlva az államnak arányaiban éppen annyival kevesebb nyugdíjat kellene fizetnie, amennyit most vissza akar venni a kormány. Az akkori miniszterelnöknek még csak keresgélnie sem kell, tudni fogja, mikor és ki szabadította rá az innen tekintve megoldhatatlannak látszó helyzetet, miért kell annyit fizetnie, amennyibe belegebednek.

Fő, hogy most megvan a költségvetésben a pénz, azt meg úgy sem tudja senki, mi lesz húsz év múlva, mondhatnánk, ha két évtizeddel ezelőtt nem lehetett volna pontosan megmondani, hogy mára már ereszti szét a lábait a nyugdíjrendszer, hogy aztán még ugyanennyi idő múlva, ha továbbra is minden reform nyakát kitekerik, ránkrogyjon.

Erősebb röntgenező tekintettel fel lehet ismerni a csontvázat abban a tényben is, hogy amint indul a ciklus, máris (és megint) omlik össze a metróprojekt. Most annyi látható, hogy hatvanmilliárdot nem kell (de legalábbis nem akarunk) kifizetni a franciáknak, az ünnepélyes avatás pedig ismét megy, ahová szokott – négy évvel arrébb. Az ész és a város meg áll.

Csontvázárnyat vet a multik százmilliárdokkal való lerohanása is, hacsak nem feltételezzük, hogy kicsik és zsengék ahhoz, hogy ha nem is visszakézből, hanem szünetet tartva, de előbb-utóbb válaszoljanak. Bár tévednék.

Majdani politikai csontvázak is fel-felvillannak. Köztük valami, aminek az eredetét rossz esetben e napokban lehet majd keresni. A magánnyugdíjpénztáraknak szeptemberben Vona Gábor ugrott neki a parlamentben. Orbán Viktor akkor azt válaszolta, ne szaladjon előre. A Jobbik elnökének nem kellett sokáig magában ácsingóznia, valóban érkezett utána a miniszterelnök.

Vona nemrég azt nyilatkozta a Barikád című hetilapnak: Eleinte sokan kinevettek, amikor arról beszéltünk, hogy a Fidesz-kormány a Jobbik programját lopja el, most már ez mindenki számára egyértelmű. Kettős állampolgárság, Trianon-emléknap, határontúli osztálykirándulások, bankadó, magánnyugdíjpénztárak államosítása, multik közteherviselése... Soroljam még? – kérdezte ő.

Orbán Viktor a két nagy bejelentése utáni parlamenti vitában különösen kemény volt Mesterházy Attilával, igen kimért Schiffer Andrással. A Vonának adott válaszokból azonban más hangot hallunk: „A radikális megközelítést jónak tartom magam is, de nem mindig lehet eszerint cselekedni”, „értem én az erkölcsi alapjait annak, amit mond, hogy le kéne államosítani őket, végiggondoltuk ezt, de nem megy, erővel nem szabad őket kiűzni”. Az erkölcsi alapállás tehát azonos, csak az eszközök nem? Íme, a csontvázlat?

Előbb-utóbb az élet tán rendet tesz, eldönti, mi volt vaklárma, miből lett tényleg baj. És Hamlet is lerakta végül Yorick koponyáját, mondván büdös. Színpadon kívül ez nem lesz ilyen egyszerű.