Pótolhatatlan bérterhek
Az már az egykulcsos rendszer bevezetésekor látszott, hogy nem nagyon lehet a fogyasztás automatikus megugrására bazírozni, 2011-ben úgy nyelte el a több százmilliárd forint visszaosztott adót a lakosság, mint sivatag a bögre vizet: abból szinte semmi sem jött vissza a fogyasztás megugrásával, sem áfa, sem jövedéki adó, sem egyéb ágon.
Nagy mozgástér a hiány elengedésében sincs, mivel 2015-re a konvergenciaprogram szerint eleve 2,9 százalékos GDP-arányos deficitet vár a kormány, vagyis nem lehet néhány tizeddel feljebb nyomni a mutatót, hozva 100–200 milliárdot. Ennek fényében erősen kérdéses, hogy milyen egyéb adókat emelne meg vagy vezetne be a kormány az szja-csökkentés finanszírozására. Az szja a korábbi egyik legjelentősebb adónemből a közepesen nagy bevételt hozó forrás lehet 2015-től. A változtatások előtt, 2010-ben 1800 milliárd forint jött be, ezt a nagyságrendet csak az áfa és a nyugdíjjárulék tudta még hozni 2200–2300 milliárd forinttal.
Az egykulcsossá tételt követően 1400 milliárd forint alá süllyedt a bevétel – azért csak ide, mert az adójóváírás kétlépcsős kivezetése összesen 270 milliárd forintot visszahozott, a családi adókedvezmény viszont azonnal 180 milliárdot el is vitt ebből. Ha tovább folytatódik a kulcs csökkentése, szja soron már csak ezermilliárd forint fog befolyni. A magánjövedelmek adóztatásából így nagyjából a jövedéki adóval összemérhető bevétel keletkezik majd. Mindennek az lesz a következménye, hogy a jelentős szja-csökkentés révén a teljes bérterhelés le fog csökkenni. Míg most 100 ezer forint nettó bérhez összesen 52,8 ezer forint munkavállaló és 43,6 ezer forint munkáltatói hozzájárulás kell – ami összesen 96,4 ezer forint –, addig kilenc százalék szja mellett az összterhelés már csak 85,7 ezer forint lenne.
A bruttó bérre rakódó teher pedig 34,5 százalékról 27,5 százalékra csökken – gyerek és mindenféle kedvezmény nélkül. Ez a szint nagyjából megfelel a környező államok adóterhelésének. Kissé felboríthatja ugyanakkor a hozzávetőleg egyenlő megoszlású terhelést a munkaadó és a munkavállaló között, hogy két vagy három gyerek után jelentősen lecsökken a munkavállaló terhelése. Végeredményben az a helyzet is előállhat, hogy a munkaadó 27 százalékot fizet, a munkavállaló pedig csak az 1,5 százalék munkaerő- piaci járulékot. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a konvergenciaprogram szerint a nyugdíjkasszának már középtávon többletbevételekre van szüksége ahhoz, hogy egyensúlyban maradhasson, könnyen találunk olyan terhet, amit megfelelő indokkal emelhet a kormány.
Nagy koppanás lesz az egy számjegyű szja a civilek számára. A magánszemélyek által felajánlható egy plusz egy százalék adó összege ugyanis értelemszerűen durván mérséklődni fog. Most az alapítványok kilencmilliárd forint támogatást kapnak az adózóktól az egy százalék felajánlása révén, ez kilenc százalék szja mellett ötmilliárdra fog zuhanni.
Jóllehet, elvileg sokkal több adót is fel lehetne ajánlani, ám az elmúlt évek tapasztalatai alapján nehéz a korábban kialakult 1,7 milliós felajánlói kört jelentősen növelni. Vagyis arra kár számítani, hogy kevesebb adót majd többen fognak felajánlani, sőt. Ha a magánszemélyek kiszámolják, mennyi is az ő egy százalékuk, könnyen lehet, hogy olyan kicsinek ítélik meg ezt az összeget, hogy fel sem ajánlják senkinek.
Ezzel arányaiban még nagyobb mértékben csökkenhet a juttatott pénz. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a felajánlható adót eleve csökkenti a családi és egyéb adókedvezmény is, így még kisebb a motiváció a külön papír kitöltésére. Ugyanakkor ha egy 900–1000 milliárd forint bevételt hozó adóból mindössze ötmilliárd forintot képes megmozgatni 25 ezer civil szervezet, akkor érdemes volna az egész felajánlási szisztémát is átgondolni.
