A romló gazdasági és politikai közhangulat lassan kikezdi a társadalmat összetartó kötéseket. Gyengül a bizalom, erősödik a gazdasági irigység és csökken a társadalmi szolidaritás - derül ki a Medián közvéleménykutató gyorsfelméréséből.

A Medián egy két évvel ezelőtti felmérésében még arra az eredményre jutott, hogy a magyarok többsége tart ugyan a nyugdíjaskori elszegényedéstől és rászorultságtól, de elég erősnek érzi a generációk közti segítségnyújtást ahhoz, hogy megbirkózzon majd vele. Idősebb és fiatalabb válaszadók is arra számítottak, hogy anyagi, ügyintézési vagy érzelmi kérdésekben is egymás segítségére lesznek majd a családtagok, rokonok. Idén januárban már arról számoltak be a Medián kutatói, hogy a nyugdíjasokkal szemben gyengülni látszik a társadalmi szolidaritás, a most márciusi felmérés pedig arról tanúskodik, hogy ugyanez a tendencia figyelhető meg a kisgyermeket nevelőkkel szemben is.

Az elmúlt években a Medián és más intézetek is azt találták, hogy a magyar társadalom elégedetlen a gazdasági helyzettel és kilátásokkal, a versenyt inkább elutasítja, vagyis csak akkor szereti, ha fogyasztóként érte versengenek, mások sikerei mögött hajlamos érdemtelenséget vagy tisztességtelenséget sejteni, és erősnek vagy erősödőnek tűnik a gazdasági irigység is. A nemzetközi felmérések azt is megmutatják, hogy a magyarok sokszor még akkor is borúlátóbbak és elégedetlenebbek másoknál, amikor ezt a tények nem indokolják (például a Horváth Ágnes-féle reformot megelőző években az egészségügyi ellátórendszerrel).

Az emberek közérzetét ugyanakkor – és erre már régóta igyekszenek felhívni a figyelmet a társadalomkutatók – nem az objektív gazdasági-társadalmi körülmények határozzák meg, hanem sokkal inkább az emberek percepciója, tehát az, hogy ők miként érzékelik, értékelik azt. Ha a helyzetüket nem a kollégáikhoz, hanem a hasonló foglalkozást űző nyugati társaikhoz viszonyítják, akkor erősebb lesz az elégedetlenségük és rosszabb a közérzetük, mint amit a helyzetük adott esetben indokolna. A Pew Research Centernek a berlini fal 20. évfordulójára készített felmérése például azt mutatja, hogy a kelet- és közép-európai államok közül – holtversenyben Bulgáriával – Magyarországon mondják a legkevesebben, hogy az emberek jobban élnek, mint az államszocializmus időszakában, itt a legkevésbé elégedettek az emberek a saját életükkel, miközben a kapitalizmusba való átmenet támogatottsága is itt csökkent a legnagyobb mértékben az elmúlt húsz évben, és most egyedül Ukrajnában vannak kevesebben az új gazdasági rendszer hívei. Eközben a Világbank 2008-as adatai szerint az egy főre jutó bruttó nemzeti termék egyedül a volt Csehszlovákia utódállamaiban magasabb, mint Magyarországon, ahol többszöröse, mint az előbb említett Bulgáriáé vagy Ukrajnáé. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ENSZ adatai szerint a születéskor várható élettartam a férfiaknál a visegrádi országok közül Magyarországon a legalacsonyabb.

A márciusi gyorsfelmérés azt mutatja, hogy miközben egész falvak élnek segélyből, mert a környéken semmiféle munka nincsen, a közlekedés rossz, a házak pedig eladhatatlanok, így az ott élők nem tudnak nagyobb gazdasági központokba ingázni vagy a munkalehetőség reményében elköltözni, a közvélemény a gazdasági válság közepette – a politikai pártok legtöbb képviselőjéhez hasonlóan – a szegényebb, elesett, nyomorgó rétegektől a középrétegekhez csoportosítaná át a forrásokat. Azaz, „aki nem dolgozik, ne is egyék” alapon a segélyből élő, gyerekeit továbbtaníttatni nem tudó vagy akaró szülőktől az emberek többsége gyakorlatilag elvenné a gyerekek után járó állami támogatást (a családi pótlék jelenleg havi 12-16 ezer forint körül van).

A felmérés során megkérdezett emberek háromnegyede úgy véli, hogy a családi pótlékot jövedelmi helyzettől függetlenül, mindenkinek meg kéne kapnia, a jómódúbb családoknak is. Ugyancsak a válaszadók háromnegyede elvenné a családi pótlékot azoktól, akiknek a gyereke csak az általános iskolát végzi el. És bár a gazdasági válság alatt egyre több olyan hír lát napvilágot, amely szerint az ország egyes régiói olyan szegények, hogy a települések semmiféle munkát nem tudnak biztosítani az ott élőknek, az önkormányzat még közmunkát sem tud ajánlani, sőt a saját alkalmazottai bérét sem tudja kifizetni, a népesség kétharmada elvenné a családi pótlékot azoktól a szülőktől, akik a segély helyett nem vállalnak közmunkát. Ezen elgondolás szerint a gyermek után járó pénz fölött többé nem az általában mélyszegénységben élő szülő rendelkezne, hanem az állam által kinevezett eseti gondnok szubjektív megítélésén múlna, hogyan és milyen formában jut el a pénz a gyermekhez, illetve elégítik ki a gyermek szükségleteit.

Bár a „segélyből élő”, „nem dolgozó” kifejezések egy felmérés során valószínűleg sok embernek a roma népességet juttatják eszébe, a vizsgálat többi kérdése és a Medián korábbi felmérései arra utalnak, hogy nemcsak a magyar társadalomban meglévő erős rasszista indulatok (tíz magyarból hét elutasítja a cigányokat), hanem általában a polgártársak iránti gyenge, illetve gyengülő szolidaritásról van szó.

Az viszont a második gazdaságon „nevelkedett” magyar közvélemény képmutatására enged következtetni, hogy a be nem jelentett jövedelmet – tehát a feketegazdaságban való tevékenykedést – kevésbé súlyosan ítélik meg, mint ha valaki segélyből él vagy nem ösztönzi, támogatja – vagy nem képes támogatni – a gyermeke továbbtanulását. A megkérdezettek többsége nem tartaná helyesnek, ha a harmadik gyerek után járó családi pótlékot csak azok kapnák meg, akiknek bejelentett jövedelmük van, ráadásul az elgondolás szerint adókedvezmény formájában kapnák, ami nyilván kevéssé vonzó, ha valaki nem vallja be a jövedelmét vagy csak minimálbért jelent be az adóhatóság felé.