Bonyolultabban: az AB döntött „a köztisztviselők jogállásáról szóló törvénynek a köztisztviselői eskü letételéről és írásbeli megerősítéséről szóló rendelkezéseiről”. Alkotmányos követelményként megállapította, hogy az eskü letételét igazoló esküokmány nem tartalmazhat a köztisztviselő lelkiismereti, illetve vallási meggyőződésére utaló adatot. Az állam minden köztisztviselőtől azonos formájú, az Alkotmány szóhasználatával összhangban lévő, semleges igazolású esküszöveg elmondását kell elvárja, ugyanakkor nem alkotmányellenes, hogy a törvény alapján az eskütevő az „Isten engem úgy segéljen!” mondatot hozzáfűzze az esküszöveghez.

E világnézeti tartalmú kiegészítés ugyanis nem része a kötelezően elmondandó esküszövegnek, és annak kinyilvánítása szabadon válaszható, ezért senki nincs arra kényszerítve, hogy lelkiismereti, világnézeti meggyőződésével ellentétes tartalmú nyilatkozatot tegyen. A közigazgatási szervek nem tarthatják nyilván, hogy az eskütevő az „Isten engem úgy segéljen!” formulával vagy anélkül mondta-e el a szöveget.

A törvény tartalmilag különbséget tesz eskü és fogadalom között azáltal, hogy az „Isten engem úgy segéljen!” formulát elválasztja az elmondandó szövegtől, és a köztisztviselő szabadon dönthet arról, hogy azt hozzáfűzi-e a szöveghez. Mivel az „esküszöm” igének istenségre való hivatkozás nélkül nincs világnézetre utaló jelentése, az esküszöveg tartalmilag ígéretnek, fogadalomnak minősül, annak ellenére, hogy ezt a törvény címszerűen nem deklarálja.

Az AB 7:2 arányban hozta meg határozatát, amely felülírja az Orbán-kormány 2001-es döntését. Az – nyolc éve vitatottan – ismételt eskütételre kötelezte a köztisztviselői kart. Választhatott a közszolga az „istenes” meg az „istentelen” variáns között, amelynek aláírt példányát a lelkiismereti szabadság legnagyobb épülésére „archíválták”. Most ezeket a példányokat nyilvánvalóan meg kell semmisíteni.

Készséggel elhiszem, hogy az Orbán-kormány annak idején nem valamiféle klientúra-építésre akarta felhasználni a közszolgaeskü-dossziékat, s nem is azért, hogy megtudja, kik ateisták. Inkább valami közös pontot kereshetett, amellyel a közszféra – szerinte – demonstrálhatta egységét. Erre vélte alkalmasnak a patetikus magyar hagyomány (is), az „Isten engem úgy segéljen!” – zengzetét. Amely már akkor is inkább romantikus filmvászonra, mintsem egy közjogi aktus szövegébe való volt.

Azt sem gondolom, hogy az Alkotmánybíróságot bármi más vezethette volna, mint maga az Alkotmány. Ha pedig így van nyugodtabbak lehetünk: a magyar alaptörvényből következően érvényesült a józan ész és a vallási/lelkiismereti szabadság alapvető emberi joga.