Orbán nem tévedhet, mert ha téved, megbukik
Azt pontosan tudja Orbán, ő mit akarna, de rajta kívül senki más. Általános felhatalmazást kért általános szlogenekhez. Revánspolitikához („mindent, csak ezeket ne!") kapott biankó felhatalmazást, nem konkrét tervekhez. Csak ennyire volt szüksége, hogy hatalomra kerülhessen. Oda került - ugyanakkor némileg a saját csapdájába. Mert ez inkább a gúzsbakötöttség, semmint a szabad cselekvés ideje.
Éppen annyit tud ugyanis kezdeni a kétharmaddal, amennyiről úgy sejti, de nem tudhatja, hogy a választói is úgy gondolják, megteheti. Amiről el tudja hitetni, hogy az a választók akarata. De nem tudja, mit hisznek el neki. Különben is, a hit gyorsan fakul. A ballib oldaltól már és még nincs mit félnie. Nagyvonalú is lehetne akár, de nem lesz. Nemcsak érzelmei okán, hanem mert a gyengeség minden vélt vagy valós jele, minden ballépése a Jobbikot erősíti. És a Jobbik minden rezzenésre figyel, mert a saját jelenét élvezi, jövőjét éhezi.
Orbán nem tévedhet, mert ha téved, megbukik, mégpedig a saját mértéke szerint túl gyorsan. Nem négy évet akar a hatalomban tölteni, hanem legkevesebb nyolcat. Ennyi idő feltétlenül kell ahhoz, hogy az ő dédelgetett Jövő-Magyarországa kitisztulhasson. Hogy az ő szerkezete alapjaiban mozdíthatatlan legyen. A Fidesz elnökének vigyáznia kell, mert az a fajta társadalmi békén alapuló korporatív állam, amelyet elképzel, s amely nem felszínre hozza, hanem „nemzeti érdekként" feloldja az érdekek sokaságát, igencsak sérülékenynek bizonyulhat. Európa uniója csendben nézelődik majd - sokan kacérkodnak ezzel a megoldással arrafelé is -, de azért lássuk: a korporatív állam a demokrácia tagadása, amennyiben a demokrácia a konfliktusok artikulálásának pacifista intézménye. És az. Éltetője a naponta ébredő konfliktusok megélése, harca és feloldása, nem pedig a „nemzet" vezetője által kikiáltott konszenzus. Valódi vita hiányában a Fidesz könnyen veszíthet el lefojtott hangú, elnémított csoportokat, rétegeket. Tömeget, amely az utóbbi nyolc év háborúja után áhított nyugalomból föleszmélve nagyon gyorsan hallatni akarja majd a hangját, ha úgy érzi, nem azt teszi a hatalom, amit ő elvár tőle. Ha nem az van, aminek szerinte lennie kellene, könnyen faképnél hagyhatja az orbáni nemzeti fórumokat. Csak az biztos: nyolcmillió választópolgárból kétmillió-hétszázezret a Fidesz magáénak tudhat. Egyelőre.
A baloldal számára ez most a csend ideje. Ezt a „dolgot" a halovány MSZP most csak a partvonalról szemlélheti. A következő évek fő törésvonala nem a bal-jobb között húzódik majd, hanem a Fidesz és saját szélsőséges góleme, a Jobbik között. A baloldal felelőssége, hogy emlékezzék a történelemre: a korporativizmus könnyen tolódik jobbszélre, esetleg röpke pillanat alatt magába emészti a nemzetiszocializmus valamilyen változata. Az MSZP kötelessége az érzékenység, és hogy a párttól, de nem a balliberális eszmétől elpártoltakat visszaérvelje maga mellé, hogy a jobboldali populizmusba menekülteket ne eltagadja, hanem saját fellelt értékei mentén - s nem baloldali populizmussal - befogadja.
A baloldali-liberálisnak el kellene fogadnia a csend legfőbb ajándékát, hogy most alkalma nyílik nem másokkal szemben, külső kényszerek nyomán, hanem önmagában meghatároznia önmagát. Tisztálkodhat. Nyolcévnyi kormányzás után elvesztette a lehetőséget, hogy saját értékelvei mentén építsen új Magyarországot. De nem is terheli a kormányzás, higgadtan gondolkodhat. Meditálhat a „dolog" legkeserűbb szeletén, hogy miközben szellemi szövetségese, a politikai liberalizmus eltűnt a palettáról, a szocialista párt olvad elfelé, s mind kevésbé fedi le a balliberális gondolatot. Hogy a baloldali-liberális világnézetű polgárok nem kis tábora mind kevésbé gondolja, hiszi el azt, hogy ez a párt ki tudja mondani, amit ő akarna kimondani. Igaza van, ha hiátust észlel: a szocialista pártnak ma fogalma sincs, hogyan kellene megszólalnia, és mit kellene mondania.
Az MSZP az utóbbi nyolc évben felőrlődött. Nem csak a Fidesz gátlástalan ellenzéki rombolása miatt. Nem csak a világgazdasági válság vagy az elhibázott gazdaságpolitika, a gyenge kormányzás miatt. Saját magát bomlasztotta fel.
Elfelejtette, hogy baloldali párt csak tömegpárt lehet, elit pártok a hagyományos konzervatív pártok szoktak lenni. (Ebben az értelemben a Fidesz nem konzervatív képződmény. Szervezetében, belső életében az MSZP örökölt MSZMP-s reflexeket, politikájában a Fidesz ma sokkal inkább Kádár János örököse, mint a szocialista párt, ugyanakkor, nem ettől függetlenül, minden jel szerint többet megértett, vagy inkább megérzett a tömegtársadalmak lényegéből, mint a baloldal.) Az elitizmusnál is sokkal rosszabb történt: az MSZP belterjes lett. Az életből bevonult a hivatalok folyosóira, szobáiba. Tömegpárt helyett élcsapat lett. Bár jozefinista talán mégsem, inkább önhittség volt azt gondolnia: a 2006-os Andrássy úti felszabadult tömeg sohasem fogy el, ha megérteti vele, ha nem, mit miért tesz.
A „dolog" bosszúja olyan mértékű, amilyen mértékben magunkat áltatjuk. És a látszat sokkal kegyetlenebb, mint maga a valóság.
Mi látszott? Poros pártzsargon, közhelyes, de virulens pártkatonák, erőtlen kevesek, akik már csak álmodják, hogy meghaladják a pártállami örökséget, s megélik a szociáldemokráciát. Egy hatalmi harcokat folytató klikkhalmaz látszódott, néhány tisztességében vergődő vezetővel. Füstként elszálló csekély sikerek, csikorgó államgépezet, félbehagyott tervek, mert félbe lehetett hagyatni őket. Népszavaztatással, belső szabotázzsal, ügyetlenséggel. Fantazmagóriák. A Zuschlag-botrány nem az eltűnt nyolcvanmillió forint miatt súlyos, hanem mert azt mutatta, a párt fillérenként képes meglopni a civil társadalmat. A Hagyó-botrány nem a korrupció miatt szörnyű, hanem mert azt igazolja, hogy itt sötét hálózatok bratyizása és bandaháborúja folyik a ködös háttérben. Megállt az idő a fejekben, pedig az új generációk növekedtek. Persze „törődve volt" a fiatalokkal - általában, ahogy csak papíron lehet. Közben magukra maradtak az alternatív civil szerveződések, szubkultúrák. A párt premier kategóriájú éttermekben érezte jól magát, nem sarki teraszokon, ahol pedig a baloldal helye van. Ahol a romkocsmák népének szabadsága, az autonómia, az önazonosság kivirul.
Mi történt közben a központi folyosókon? Elég a végjáték: pánik, alkukból kötött székcserék, pártot „irányító" triumvirátus, „alulról fölfelé" fogalmazódó pártprogram. A középszer lila gondolati ködhalmaza, mint a „fenntartható fejlődés" eszménye, közhelygyűjtemény, mint „haza és haladás". Világos kép a világról - egy pillanatra, 2006-ban Gyurcsány Ferenctől. Aztán sehol semmi.
A „fenntartható fejlődés" ideológiagyártói büszkén vallották, a kapitalizmussal most nem foglalkoznak. Pedig ha a baloldal értelmesen meg akar szólalni, ahhoz legelőször is meg kellene értenie a kapitalizmust és tömegtársadalmát. Hogy meg tudja fogalmazni annak érvényes kritikáját. Nem elég a vállvonogatás, hogy az egész európai bal- és jobboldal kiüresedett szellemileg, nem csak mi. Meg kellene hallani Nádas Péter szavát a demokrácia és a kapitalizmus intim viszonyáról. Könyvtárba kellene vonulni érvényes Marx-kritikát írni - és olvasni. Szocdem teoretikusokat lapozgatni. Tudni kellene, miért fulladt ki a Blair-Schröder-féle újbaloldal, miből táplálkozik a jobboldali populizmus, hogy ne csak hevesen támadjuk, hanem felismerjük a valódi válaszokat a szélsőjobbra sodródó tömeg kérdéseire.
Hogy elgondolkodjunk, miként tudnánk az államot mint fejünk felett lebegő, elnyomó képződményt egy új közmegegyezés nyomán a közösséggel birtokba vetetni, hogy az valóban a polgárokat szolgáló állam legyen. Közakaratból, közfelhatalmazással szolgáló, közfunkciókat ellátó közigazgatás, értelmes hatalommegosztással az önkormányzatokkal. Szociális hálóval, amely nemcsak általában a szegényeket segíti, nemcsak az etnikai, hanem minden kisebbséget, a fogyatékosokat, tehetetleneket, alulképzetteket, tehetetlen öregeket. Amely állam esélyegyenlőséget teremt az újraelosztással. Hogy megértjük és megértetjük: a modernizáció nem más, mint az állampolgár életminőségének javítása. A közszolgáltatásokban közfeladatként, a magánszférában plusz egyéni lehetőségekként. Hogy átlagosan is minőséget eszünk és iszunk, minőségi doktor gyógyít, tanár tanít, minőséget látunk a tévében, a filmvásznon, a színpadi deszkákon, minőséget olvasunk. Tömegközlekedünk. A fogyasztóvédelem nem termékteszt. Minőség - hogy ne mélyüljön legalább a kulturális szakadék, ne süllyedjen tovább a polgár információs szintje. Mert a polgár nem egyszerűen vásárlóerő. Hogy megértetjük: a globalizáció - benne az unió - nem az ördög tóparti nyaralója, hanem egy ismert, belakott világrend eltűnése és felváltása egy elkerülhetetlen másikkal, amelyet otthonossá lehet és kell tenni.
Ami pedig az elméletet illeti, megértjük és megértetjük: a politika hagyományos bal-jobb világának lehet, még nem jött el a vége, de a tömegtársadalom már más szakadékok mentén hasad, szegények és gazdagok, képzettek és alulképzettek, jól informáltak és tájékozatlanok, esélyt kapók-kiharcolók és a tehetetlen szegénységből kilépni képtelenek között. A hagyományos osztályharcokat, osztályfelosztást feloldotta a modern kapitalizmus. Végképp az emlékek közé kell sorolnunk annak szimbólumrendszerét, szóhasználatát, mozgalmi kliséjét. Romantikával sokra már nem jutunk. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy levegőhöz juttatjuk a citoyen ethoszát, ha csak ezzel tudjuk a protestáns etika karámjába visszaterelni a modern nagytőkét.
A Fidesz most saját arcához igazíthatja az országét. Minden tiltakozás ellenére megteremtheti a parlamenti többség diktatúráját. Ami az MSZP-t illeti, rövid, de annál meredekebb út vezetett a 2006-os Andrássy úttól az áprilisi 19 százalékig. De útközben legalább elveszhetett az az önhittsége, hogy rajta kívül nem képviselheti más a baloldali-liberális gondolatot. Ha ez a hite nem kopott meg, a sorvadása mögött nem sokáig marad vákuum. Nincs politikai űr. Követőket találhat ott bármikor akárhány baloldali-liberális párt. Protestálni az ember szavazatokban szeret, protesztéletet élni nem. Sokkal több az igenre váró baloldali-liberális polgár, mint ahány volt a pártra leadott konkrét voks.
