Tacitus írta: „Túléltük Tiberiust, Caligulát, Nérót, de közben eltelt az egész életünk.” Orbán Viktor csak három évvel idősebb, mint Kádár János volt a hatalomra kerülésekor. Amivel nem politikai párhuzamot kívánunk vonni, csupán életkorit: a következő emberöltőt meghatározó politikus lehet, ha nem rontja el a most előtte kínálkozó lehetőséget.

Kádár több mint harminc évig kormányzott úgy, hogy az idő zö­mében abszolút tekintélynek számított. A pártkongresszusok előtt kihúzta zsebéből az új politikai bizottság előző este a konyhaasztalon kockás papírra összeírt névsorát, és az került be, illetve ki, akit ő akart. Nem volt testület, amely leszavazta volna.

Mindenki tudta, hogy az országban az ügyek az ő döntésén múlnak. Neki, pontosabban a titkárságának írták az emberek a helyi vezetők elleni panaszos leveleket. Ha jól érezték magukat a magyarok, Kádár népszerűsége emelkedett. Amikor a 80-as évek elejétől kezdve egyre rosszabbul, akkor az ő nimbusza indult hanyatlásnak.

Ez a rendszer lényegéből fakadt: egy párt, egy vezető, osztatlan felelősség mindenért. A végét tudjuk.

A világban az elmúlt évszázad a demokrácia diadalútja volt. A parlamenti váltógazdaságon (és a piacgazdaságon) alapuló rendszerek biztosították az embereknek a legjobb életet, és kínáltak biztosítékot a legrosszabbal, a rendszerszerű önkénnyel szemben, ezért egyre több társadalom választotta ezt az utat. Két többé-kevésbé demokráciának tekintett ország volt a szabályt erősítő kivétel, Mexikó, ahol az Intézményes Forradalmi Párt 1929-től 1997-ig 68 éven át őrizte meg a hatalmát, illetve Japán, ahol a Liberális Demokrata Párt 1955 és 2009 között egyetlen, egyéves megszakítással 54 esztendeig volt parlamenti többségben. Van tehát példa arra, hogy demokrá­ciában gyakorlati egypártrendszer jöjjön létre és választásról választásra hosszú évtizedekig, akár nemzedékeken át fennmaradjon, ám a modell nem terjedt el, alighanem azért, mert elég speciális körülmények kellenek hozzá.

Demokráciában a hatalom koncentrációjának van egy egészséges szintje, amelyet nem érdemes túllépni. A választások rendszeresen mérik a népszerűséget, olyan pedig nincs, hogy egy országban mindig egyre jobb, sosincs visszaesés. A lakosságnak és a politikai elitnek is érdeke, hogy bizonyos dolgok ne a választási eredményektől függjenek, a feszültségeket le lehessen vezetni, újra és újra visszatérhessen a haladásba vetett remény.

Magyarország ma nem ebbe az irányba halad. A jobboldal kísérletet tesz hatalma évtizedekre való bebetonozására. Nagyon óvatosan kell azonban eljárnia. Az elfojtott feszültség robbanással tud csak felszínre törni. Továbbá, ha minden szál egyetlen ember kezében összpontosul, akkor ő lesz a felelős mindenért, a svájci frank árfolyamától kezdve a benzin drágulásán át a helyi vezetők által elkövetett esetleges hibákig.

Diktatúrában ideig-óráig le lehet zárni az elégedetlenség, majd az engedetlenség, végül az ellenállás csator­náit, demokráciában ez gyakorlatilag kizárt. A kétharmados törvényhozási többség félelmetes fegyver Orbán Viktor kezében, de ha gondatlanul használja, ellene is fordulhat. Napsütés jön vagy vihar, minden felelősség az övé. Az ország persze a vihart is túl fogja élni, de nem mindegy, milyen áron.