Orbán '2008: mondjunk nemet az igennel!
Általában azért tisztelnek meg önök engem a jelenlétükkel, kezdte tavalyi évértékelő beszédét Orbán Viktor, hogy hallják a véleményemet a jövőről.
Aztán kissé ráérősen folytatta: "Mi lesz az antidemokratikus kapitalizmus és a mi jó öreg demokratikus nyugati kapitalizmusunk versenyfutásának vége? Olyan kérdések, amelyek mindannyiunkat izgatnak és érdekelnek. Szükségünk van ezekre a szem- és fülnyitogató írásokra azért, hogy ebből az időnként poros magyar provincializmusunkból ki tudjuk emelni a fejünket. Ezért is fogadtam el örömmel a meghívást."
A "tisztelt hölgyeim és uraim"-at 16-szor használta a beszéd szakaszainak elhatárolására, ehhez képest a "kedves barátaim" megszólítással mindössze négyszer élt.
Cselesen kezdte a beszédet, mert kijelentette: nem a rosszról akar beszélni, hanem a jóról. Nézzük, hogy fest ez orbáni kivitelezésben: "Arról szeretnék beszélni, milyen jó dolog történt a magyarokkal 2007-ben, mi az, aminek örülhetünk a tavalyi esztendőben. Azért döntöttem így, mert a rossz dolgokról úgyis tud mindenki. Mindenki tudja, hogy mit művelt a kormány, hogy átvertek bennünket. Mindenki tudja, hogy az emberek mérgesek, mindenki tudja, kiábrándító helyzetben van az ország, mindenki tudja, hogy a kormány beleragadt a múltba, a rossz, felkészületlen és szellemtelen kormányzás okozta bajok tartják fogva. Mindenki látja Magyarországon, hogy rossz irányba mennek a dolgok, és hiába az új politika ígéretei, ma már egy szavukat sem hiszi el senki. Ha ezt mindenki látja, akkor minek beszélni róla, kár erre vesztegetni az időnket. Higgyék el, felsorolhatnám ugyan a lehangoló butaságokat és a kedélytelen hazugságokat, de nem jutnánk vele sehová."
Ennyit a jóról.
Ezután jött az egyetértés fontosságának hangsúlyozása. Így: "Én tudom, hogy Magyarországon ma egyetértés van abban, hogy olyan kormányra és olyan politikára, amit az emberek elutasítanak, nincs szükség. Ezzel magam is egyetértek."
Aztán újabb "pozitív" tartalom következett, az igenek fontosságára hívta föl válogatott hallgatósága figyelmét. Messziről futott neki, s a végén oda kellett eljutnia, hogy igennel kell szavazni arra a népszavazási kérdésre, ami tulajdonképp nemet mond az egészségügy és az oktatás átalakítására. "Aki nem mond igent - varázsolt Orbán -, aki nem nevez be, az sohasem ér célba. Aki viszont rajthoz áll, legalább esélyt kap arra, hogy eredményt érjen el. Bizonyos értelemben persze akkor is történik valami az emberrel, ha nem mond igent semmire, ha nem indul el semmilyen irányba, és ha nem tesz egyáltalán semmit. Történik vele valami, de nem alanya, hanem tárgya lesz a történésnek. Sikert nem érhet el, és aligha jut el az értelmes életig. Sodródik, csapódik, igazodik, valójában mások élik az ő életét. Ugyanígy van egy nép esetében is. Ha egy nép nem mond igent, elveszti a jövőjét, és élete valamely más nép életét és jövőjét fogja majd szolgálni. Sikert csak olyan nép érhet el, amely belekezd valamibe, nekifog valaminek, elindul valamerre, vagyis tud igent mondani valamire."
Aztán valahogy minden gondolati nekifutás erre a koreográfiára épült. A szónok elindult valamilyen általános fogalom kibontása felé (siker, jövő, remény), de a végén eljutott az igen-szavazatok agitatív sulykolásához. Valahogy így: "A siker és a jövő gondolata az én fejemben összetartozik. Senki sem akar olyan jövőt elképzelni, amelyben a fontos dolgok nem sikerülnek. Ugyan ki reménykedne rossz dolgok bekövetkeztében? Meggyőződésem, hogy ebben Magyarországon mindannyian egyformák vagyunk: jobb- és baloldaliak, idősek, fiatalok, családosok, egyedülállók, liberálisok vagy konzervatívok. Mindenki sikeres jövőt akar. Valójában Magyarországon ma mindenki igent akar mondani, legfeljebb nem mindenki tudja még pontosan, hogy mire. Olyanok vagyunk, ha szétnézünk Magyarországon, mint a híres Buñuel-film vendégserege. Maguk sem értik, hogyan, de képtelenek kilépni a ház szalonjából. Ugyanígy rajtunk is az elveszettség egyfajta érzése uralkodik. Rajtunk, akik hat éve még élenjárók voltunk, és most érthetetlenül, nehezen megfejthető módon lemaradtunk. Hátul kullogunk; sokan úgy érzik, mintha már túl késő lenne bármit is cselekedni. Engedjék meg, hogy azt mondjam, hogy én azonban ezt nem fogadom el. Arra szeretném bátorítani az embereket - erről szól a népszavazási kampány is - higgyék el, próbálják ki, mondjanak igent, és ha igent mondanak, meg fogják találni a kijáratot. Csak egy igent kell mondaniuk, és érezni fogják, hogy újra van jövőjük."
Egy másik helyen: ."Aki kilencedikén igent mond, az az egészségre, a tudásra, a felelős kormányzásra mond igent, nemcsak a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlésére. Aki igent mond, az a gazdasági fordulatra, a növekedésre és a sikeres jövőre mond igent, és nem csak egy rossz politika megállítására."
Megtudhattuk azt is, mit jelent a nem. "Barátaim, aki nemmel szavaz, az a beletörődésre szavaz. Beletörődünk abba, hogy nem lehetünk egészségesek, nem lehetünk képzettek, és hogy nem lesz felelős kormányunk. Aki nemmel szavaz, felhatalmazza a kormányt arra, hogy úgy folytassa, ahogy eddig tette. Sőt, aki nemmel szavaz, még ront is a mai helyzeten, hiszen a kormány eddig nyilvánvalóan a nép akarata ellenére, felhatalmazása nélkül politizált. Most zöld utat kapna a véget nem érő áremelésekre, adóemelésekre, újabb adókra és leépítésekre, és higgyék el, a kormány alig várja, hogy erre megkapja a felhatalmazást a magyaroktól."
A végét már megtanultuk, fejből fújjuk: Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!
