Bár gumicsizmával a hátizsákomban, alapvetően mégis katasztrófaturistáskodni indultam vasárnap délután a budapesti gátra. Így is legfeljebb operettönkéntesi szerepre pályázhattam, hisz – autó híján – nem volt kedvem interneten kiutaltatni magamat a végekre. Azt gondoltam, ha útközben szólít a kötelesség, ám legyen, ha nem, nem.

Turistaútvonaltervünk a Margit-hídon át vezetett. A parlamenti tavacskával színesített pesti hídfő valóban inkább látványosság-számba ment, bár annak kétségtelenül nem volt utolsó. A morcosan őrzött Margitsziget gátja kiépítettnek tűnt, bár a futókört láthatólag beáldozták. (Itt azért előbújt belőlem a demagóg kisördög, miszerint ama ezrek közül, akik nap mint nap a futókörön edzik magukat, vajon hányan vetették latba kondíciójukat most legalább a futókör védelmében.)

Igazi pörgés ellenben a budai oldalon mutatkozott: a hídfőtől a Lánchídig. Konkrétan a hídfőnél is volt már egy néhány méteres szakasz, ahol kizárólag zsákok tartották a Dunát. Úton-útfélen számos, négyzet alakban felrakott zsákfalacska jelezte, hol van az utcán lejáró, lejtő vagy lyuk. Így egy idő után már az volt feltűnő, ha egy-egy mélyedést nem övezett fal – egyértelműen jelezve, hogy egy védekezés kellős közepén járunk. Arról, hogy az előző nap ezeken az utcákon ténylegesen víz hömpölygött és folyt le a pincékbe, például a Batthyány téri, alagsori régiségkereskedő szomorú látványa tanúskodott. Az elterjedt pletykák ellenőrzésére a járókelők le-lekukkantottak a szintén körbeépített HÉV-lejáróba, de néhány tócsán kívül semmi rendkívüli nem volt látható. A Bem rakparton végig használaton kívüli nehéz járművek álltak a járdán, bizonyára azért, hogy ha valamelyik alatt beszakad az aszfalt, akkor a víz már nagyon alámosta a talapzatot.

Katasztrófaturistából Budán is lődörgött elég. Magam – már érintettként is – nem osztom a velük szembeni ellenérzéseket. Polgárok, választók, akik azért mentek oda, hogy a két szemükkel lássák, mi a veszély és mi a védekezés. Bizonyára érdeklődőbbek, fogékonyabbak, mint akik mindezt otthon csücsülve véleményezik. Biztonságos távoltartásuk a szervezők dolga.

A Fő utcán gyalogolva már lehetett látni néhány tevékeny csoportocskát – sokan a saját házukat védték –, de úgy tűnt, elegen vannak. Nem tudom, szervezési hibának vagy rugalmasságnak tartsam, hogy turistaként néhány szakaszon minden további nélkül a parton hűsíthettük kezünket a Duna vizében, míg néhány területen – például a Batthyány téren – a víztől több utcányira húzták ki a szalagkorlátot. (Egy járókelő itt arról beszélt, hogy a Batthyány téri metróállomáson plafonig áll a víz.) A Szilágyi Dezső térnél pedig csak félig húzták ki a szalagkorlátot: a járókelők persze, mint víz a réseken, be-beszivárogtak, a szervezési hiányosságot pedig a szervezők azzal ellensúlyozták, hogy a turistákat időnként indulatosan a kordonon kívülre parancsolták.

Visszafelé sétálva nyugtáztam, hogy a terület egyik "elosztóközpontja" a Külügyminisztérium előtti füves terület. Megkérdeztem hát az arra őgyelgő katasztófavédelmisektől, kellek-e. Igen – mondták és meg is köszönték. Így maradtam. A tömegben hallani lehetett olyan hangokat, hogy túl sokan vagyunk, és noha az efféle civil okoskodásnak nem vagyok különösebben híve, ebben lehetett némi igazság. Mindazonáltal nem volt utolsó látvány, amikor a begördülő kis platóst az önkéntesek sáskaként lepték el és egy perc alatt meg is pakolták zsákokkal.

Úri jókedvem lapátolni óhajtott, és dacára annak, hogy a kétmilliós világváros belvárosának kényelmesen megközelíthető közepén álltam, vágyam hamar teljesülhetett is. Miután egy nyitott Hop On Hop Off turistabusz megállt és letett vagy harminc amerikai fiatalt, megjött a dömper és jó nagy adag homokot tett le a Külügyminisztérium elé. Az első zsákos emberem így az arab származású, amerikai Samir lett. A valódi turisták messze nem katasztrófaturistáskodni, hanem segíteni érkeztek (mindenféle póz nélkül). Utána átvezényelték őket a budai hídfőhöz, de így is maradt a téren egy sereg külföldi, akik honfitársainkat megszégyenítő szorgalommal lapátoltak, zsákoltak, álltak a csatárláncban.

Hasonlóképp minden tiszteletem a nőké, akik nemcsak zsákokat hajtogattak, hanem kivették a részüket a legmegterhelőbb feladatokból is. A csinos vietnami, illetve magassarkú papucsot minden megbecsülésem mellett is kissé túlzásnak éreztem, de ha egy önkéntes így érzi jól magát – így érezte –, senki nem érezte ezt szóvá tenni. Úgyszintén köszönet jár a – ha jól láttam – Baptista Szeretetszolgálat és a Vöröskereszt szendvicseiért, különbség nem volt köztük, mind nagyon finomra sikerült. A Külügyminisztériumot egy ideig nem szerettük, mert állítólag nem engedték be az embereket dolgukat végezni. Többek gyakorlati tapasztalata erre rácáfolt, bár a női WC állítólag hagyott maga után kívánnivalót.

És persze a legnagyobb megbecsülés mindenki másnak is, a társaság kifejezetten vegyes képet mutatott, a derékhadat amolyan budai átlagpolgárok alkották. A politikai összetétel tagadhatatlanul kissé jobbra húzott, egy nyüzüge, hamar lelépő srác pólóján hatalmas felirat hirdette a Jobbik ifjúsági tagozat PR-képességeit. Esküszöm, nem figyeltem, ő és mozgalmártársai miként kerülték el, hogy egy kínainak adják tovább a zsákot vagy egy amerikai arab lapátolja a homokot a zsákjukba.

A hivatalos szervezés alul-, az emberek együttműködési képessége felülmúlta várakozásaimat. Különösképpen felesleges fecserészés nem folyt, valaki műbalhénak minősítette a part menti védekezést, amiért többen erősen megorroltak rá. Mások tapasztalt árvízi hősként igyekeztek átvenni az irányítást, amíg észre nem vették magukat és el nem tűntek. A folyamatosan elsütött "Zsákos Frodó" poén talán javította a tömeg munkamorálját, ám az enyémet határozottan rontotta. A "nindzsák – hol?" viszont szerencsésen ritkán hangzott fel.

Pedig ezt éppenséggel hallhattuk volna többször is, mivel egy idő után tényleg elfogyott a zsák. Az önkéntesek zúgolódása itt megint csak alaposnak tűnt, a csatárláncban láthatólag túl sokan álltak, egy jó adag homok pedig zsákra várt. Néhányakat elvittek más helyszínekre, az ottmaradottak viszont sokáig tanácstalanul álltak. Vagy egy óra elteltével megjöttek a zsákok, viszont így pár perc alatt elfogyott a homok és megmaradt sok száz zsák.

A máshol valóban kedves, a katasztrófaturisták unásig ismert kérdéseire nagy türelemmel válaszoló rendőrök itt kissé mereveknek bizonyultak: szinte könyörögni kellett, hogy valaki a kordonon túl beállhasson a csatárláncba. Az egyetlen hangos szóváltást egy rendőr és egy tévéstáb között lehetett hallani: a fiatal, vonalas rendőr a vita végén – némi önértékelési zavarról tanúskodva – még odaszúrta a tévésnek, "azt hiszem, elég rugalmas voltam".

Mivel késő este már az a szóbeszéd járta, hogy itt már nem lesz semmi, viszont a Batthyány téren hiányzik a zsák, néhányan felkerekedtünk, hogy átvigyünk egy adagot. Ám útközben egy határozott járókelő visszafordított bennünket, mondván, a Bem térre hoznak még homokot. Visszafordultunk. Nem hoztak. Illetve hoztak volna, de továbbirányították a dömpert, mondván, lejjebb nagyobb szükség van rá. A Bem téri brigád – esetenként megint csak öntevékenyen – a megmaradt zsákokat igyekezett a parthoz közelebb hordani, ahol még építették belőlük a gátat az éjjelre kirendelt rendészeti szakközépiskolások.

A tetőzés perceiben – éjfél körül – a katasztrófavédelmisek megköszönték a Bem tériek segítségét és mindenkit hazaküldtek.

Délután egyébként, amikor a Bem téren alábbhagyott a lendület, a Fő utca vonalán elindultam keresni magamnak más pakolási lehetőségeket is. Ennek folytán, tényleg véletlenül, volt szerencsém részt venni a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium Vám utcai kirendeltségének védelmi munkálataiban. Ezt ők is csupán szimbolikus jelentőségűnek gondolták, mivel összesen néhány zsákot kellett lepakolni. Ám azért hívtak mégis be, mert – mint mondták – az előttük sétálgató polgárok közül én voltam az egyetlen, aki felajánlotta a segítségét. Arról, hogy a részemről miért lehetne ezt szimbolikusnak nevezni, határozottan nem szeretnék elmélkedni, mert akkor újságíróként tényleg nem voltam szolgálatban.

A lényeg úgyis az, hogy a Duna maradt ott, ahol volt.