- Megmondaná, milyen magas, és hányas cipőt hord?

- Százhetvennyolc centis vagyok, negyvenkettes cipő van a lábamon. Miért érdekli ez a Népszabadságot?

- Humorista-regisztert készítünk. E paraméterek és a poénok összevetésével kapjuk meg a humorossági indexet...

- Különös. Annak idején találkoztam a Monty Python csoport egyik tagjával, John Cleese-zel, aki döbbenetesen magas. Ráadásul óriási komikus. Köztudott, hogy Louis de Funés meg alacsony volt, de szintén vicces. Nincs tehát összefüggés a testméret és a humor minősége között.

- Poénnak készült.

- Mindent szívesen meghallgatok, de nem nevetek mindenen fennhangon. Attól persze még viccesnek is tarthatom.

- Beszéljünk a hőskorról, a nyolcvanas évekről, amikor föltűnt itthon az abszurd angol humor. Hogy is volt ez valójában?

- Ezerkilencszáznyolcvanhattól a csak saját műveket előadó L'art pour l'art Társulattal föllépve találkozhattam rendszeresen a hazai közönséggel. Közben megismertem bizonyos angol szerzők - Peter Cook, a Monty Python és mások - műveit. Volt egy csomó jelenet, amelyekről itthon senki sem hallott. Ezt kulturális űrnek tekintettem, s célul tűztem ki, hogy hidat kell verni az angol kultúra eme szegmense és a magyar közönség közé. Ezért jött létre 1990-ben a Holló Színház.

- Tudnak-e a hollók a víz alatt repülni, vagy megfulladnak? Innen a név. Jól emlékszem?

- Az első előadás címe volt. Volt benne egy interjú-jelenet, melynek a változatosság kedvéért az volt a címe: "A hollók". Sir Arthur arra tette föl az életét, hogy megtanítja a hollókat repülni a víz alatt. Játszottuk a darabot, s '90 őszén a Humorfesztiválon nevet kellett adni a csapatnak. Addig úgy hívtak bennünket, hogy Galláék. Nem tetszett. Mivel a hollós darabot játszottuk, Holló Színház lettünk.

- A Holló előadásait hányan és hol tudták egyszerre megnézni?

- A Szkéné Színházba körülbelül 180-an fértek be, de akkor már a játéktérben is ültek. Egy nap kétszer, fél hétkor és kilenckor játszottunk. Négy-öt napon át ment a darab. Egy idő múlva a Szkéné igazgatója azt mondta, Mikikém, örülünk a sikernek, de mi nem mozi vagyunk. Arra gondolt, hogy különböző érdekes előadásokat mutatnak be változatos műsorrenddel, nem pedig futószalagon, iparszerűen játsszák ugyanazt.

- Mivel magyarázható, hogy a nyolcvanas évek ifjúsága annyira fogékony volt az angol humorra? Vagy az abszurd humorra. Melyik a pontosabb kifejezés?

- Én az abszurd humort szeretem; angol humor sokféle van, Benny Hilltől kezdve a Folytassa-sorozaton át a Monty Pythonig. Ez ugyanolyan sokrétű, mint a német zene. Német zene Johann Sebastian Bach is, meg a Kraftwerk együttes is. A magyar színházi közönség a hazai abszurd szerzőket jól ismerte. Örkény Tóték-ja teltházak előtt ment, a Macskajáték ma is szerepel a kínálatban. Népszerűek voltak Örkény Egyperces novellái, a klubok megőrültek Sándor Györgyért. Nem is szólva Karinthy Frigyesről. Ennek ellenére a mi általunk kreált színpadi abszurd 1986-ban még újdonság volt. Most már én, mint figura, akármit csinálok, nem tudok annyira új lenni, mint nyolcvanhatban vagy kilencvenben, mert ismert vagyok.

- Klónjai is vannak. Láttam egy humoristát az M1 Mondom a magamét! című tehetségkutató versenyén. Még a hanghordozás is hasonlított.

- Nekem nem tűnt föl, pedig zsűritag vagyok.

- Mi változott meg mára? Mi lett az üvöltő és hisztérikus sikerekből?

- Megmaradtak. Mélyről jövő, igazi, sikítós nevetéseket hallok az előadásokon. A lényeget illetően nem változott a helyzet. Az egyetemista korosztály ugyanúgy lelkesedik, mint huszonnégy éve. Meg a többi is.

- A régi társulat szétspriccelt. 90-től 96-ig még játszott Laárékkal, volt Holló Színház is. Van még kapcsolata a régiekkel?

- Nincs.'96-ban szétváltak útjaink.

- Miért?

- Mert nem éreztem jól magam. A távozás értelme az volt, hogy ne kelljen kapcsolatban maradnom a régiekkel.

- Most kikkel játszik? Ha már a régeikkel nem.

- Négy, de lehet, hogy öt lábon állok. A Karinthy Színházban tavaly mutattuk be A Napsugár fiúk című darabot, Koltai Róberttel címszereplők vagyunk. A bemutató előtt másfél évig tartott, hogy a saját fazonunkra igazítva átírjuk.

- Másfél év? A mai pörgésben? Nem sok ez?

- Szívügyünk az előadás, a bemutató óta is sokat változott. Ráadásul nem állatorvost játszunk, vagy mérnököt, mindketten a szerep szerint is komikusok vagyunk.

- Jutalomjáték.

- Ha újságíró volnék, azt írnám, lubickolunk a szerepben. Nekem ez az első olyan szerepem, amikor egy összefüggő darabban mutatkozom színészként. Ezért annyira fontos. Bebizonyíthatom, hogy ilyet is tudok.

- -Hová lép a többi láb?

- A Mikroszkóp Színpadon önálló estem van Paprikás rumli címmel, jelenetek, monológok, dalok hallhatók benne.

- A Dallas-dalt is énekli?

- A barátaim figyelmeztettek, ki ne merjem hagyni. Kultikus, örökzöld, és még most is nevetnek rajta. Még mindig van, aki most hallja először. Megjelent első szerzői lemezem, amely egyben a Pa-Dö-Dő gyereklemeze is. Tervezem, hogy 25 év után újra élő koncerteket adok. Klubokban lépünk föl profi és fiatal zenészekkel, játszani fogjuk a GM49 dalait, de lesznek új számok is. A vicces jeleneteim megjelennek könyvben is.

- Győzelem. Nem panaszkodhat, mint a korosodó sztárok, hogy ejti őket a showbiz. Ötven éves, azzal foglalkozik, amit szeret.

- Minden, amit csinálok, összefügg a humorral. Ez valószínűleg nem véletlen. Ilyen értelemben elégedett vagyok.

- Időben észreveszi, ha nem nevetnek a poénokon?

- Olyan nincs, hogy egyáltalán nem nevetnek. Vannak új poénok, s azok közül nem mind váltja be a hozzá fűzött reményeket. Akkor azt még egyszer ki kell próbálni, mert hátha véletlen volt. Ha másodszor se jön be, ki kell hagyni.

- Hogy készül a poén?

- Ha ezt tudnám, akkor a Komédia Egyetemen tanítanék óránként háromezer euróért.

- Végül is a humoristánál elég egyszerű a dolog. Ha nevetnek rajta, akkor humorista. Ha nem, akkor meghalt, fakereszt.

- Egyik példaképem, John Cleese meghatározása szerint vicces az, amin a közönség nevet. Sok sikerélmény van a hátam mögött, könnyen beszélek. Ez egy nagyon kegyetlen műfaj, mert ha nem nevetnek rajtad, akkor baj van. Ha nem szenzációs, ha nem hajmeresztő, amit csinálok, az nem jó. Ugyanaz a helyzet, mint a rockzenénél. Közepes humor meg közepes rockzene nincs. Elképesztőnek kell lennie.

- Mi a helyzet a celebgépezettel? Miért nem hallunk magáról pletykákat?

- Nem szeretném ezt. Engem mint humoristát ismernek, és ahhoz a névhez, hogy Galla Miki, nem tapad más, mint az, hogy nevettető vagyok. Ha netán néha megbetegszem, azt nem szoktam újságban propagálni.

- Nem is szokták fölhívni a bulvárlapoktól?

- Föl szoktak hívni, de nem kérdik, hogy szexeltem-e macskával. Nemrég a Pa-Dö-Dő-lemezről nyilatkoztam. Csupa pozitívumot tudtam mondani. Tudom, hogy érdekesebb a negatívum; lehetett volna azt mondani, hogy ordítva veszekedtünk a stúdióban. Csak nem lett volna igaz.

- A Hal a tortán szériájában azért csak fölbukkant.

- Nem bántam meg, mert jó társaságot fogtam ki. Novák Henriett a Jóban-Rosszban-ból, Onyutha Judit meteorológus, Sipos F. Tamás rockénekes és Kálloy-Molnár Péter színész, zeneszerző, szövegíró. Szerencsés volt ez az összeállítás.

- Nem titok, hogy egyedül él.

- Ez tény. Nem akarok úgy tenni, mintha volna élettársam, amikor nincs. Húszéves korom óta egyedül élek. Harminc éve a családom úgy intézte, hogy hozzájussak egy belvárosi egyszobás lakáshoz. Nem vagyok magányos, jól elvagyok. A közösség-igényemet kielégíti a színház.

- Hogy érzi magát általában véve a hétköznapokban? Szembesül-e az emberek kínlódásaival és azzal a sok ütközéssel, negatívummal, amivel érintkeznek?

- Kivételezett figura vagyok, mert ha elmegyek az ábécébe vásárolni, hozzám ott is mindenki pozitívan közelít. Művész úrnak szólítanak, s elmondják: szeretik a műsoromat. Szokták kérdezni, ön az, vagy csak nagyon hasonlít Gallára?

- Mit szokott felelni?

- Azt, hogy is-is. Én vagyok az, meg nagyon hasonlítok is magamra. Ez után megkérdik, tényleg ilyen-e a hangom. Mondom, ilyen. Hozzám, nyilván a foglalkozásomból adódóan, nem a panaszaikkal jönnek az emberek. Ellenőrizni akarják, hogy én vagyok-e.

- Azt nem szokták kérni, amitől a komikusnak föláll a szőr a hátán: mondjon valami vicceset!?

- Nagyon ritkán előfordul. De én ezt nem veszem rossz néven, mert ez a szakmámmal jár, senki se kötelezett rá, hogy humorista legyek, én ambicionáltam. Mégis: azt szoktam mondani, hogy most nem vagyok szolgálatban. Ami azért jó, mert önmagában is poén, nevetni lehet rajta, viszont egyúttal meg is oldja a helyzetet. A másik, hogy amikor elmegyek egy vidéki művelődési házba, találkozom ugyan az ország népével, de oda ők röhögni jönnek. Azt várják tőlem, hogy nevettessem őket. Azért mondom, hogy harmóniában vagyok a külvilággal, mert én akartam, hogy így legyen. Tehát nem a politikai nézeteimről akarom őket meggyőzni, vagy Babitsot előadni, hanem boldog vagyok attól, hogy a nevettetést várják tőlem. Tudok olyan angol komikusról, aki miközben nevettetett, belül vérzett a szíve, mert Shakespeare-színész szeretett volna lenni. Én nem ilyen vagyok. Nincsenek elfojtott vágyaim. Amikor a színpadon vagyok, az olyan számomra, mint a vízen járás. Életem értelme.

- Abból mi igaz, hogy nincs mobiltelefonja?

- Félig igaz. Van mobiltelefonom, csak nincs bekapcsolva.

- No! Ez teljesen új műfaj.

- Hátha még azt is elmondom, hogy nem is tudja senki a számát. Még én sem. Egy papírra föl van írva.

- Most viccel?

- Nem, ez teljesen ésszerű. A telefon azért van, hogy én fel tudjak valakit hívni. Megyek valahová, s odaszólok, öt perc múlva odaérek, gyere le. Vagy vészhelyzet esetén be tudom üzemelni. Föl van írva, hogy mikor milyen gombot kell megnyomni. Engem nem lehet rajta elérni.

- Nem fél attól, hogy nem találják meg?

- Nem. Még eddig egyetlen fellépésről sem maradtam le azért, mert nem volt mobilom. Van egy „szakmai" üzenetrögzítőm, amin ön is üzenetet hagyott. S lám, eltelt egy nap, itt ülünk, és készül az interjú.

- Az elérhetőségtől irtózik? Azért nem használja?

- Az igazi ok, hogy kissé hipochonder vagyok. Amikor elterjedt a mobil, sokfelől lehetett hallani, hogy káros lehet. Még nem bizonyították az ellenkezőjét. Miután én mindentől félek, ha kell, ha nem, innen az alapvető viszolygás.

- Ebben az az abszurd, hogy a környezete dugig van mobiltelefonnal.

- De én nem szorítom a fejemhez.

- Autót se vezet?

- Nem, de ott más a helyzet, mert mások autójába beülök. De nincs jogosítványom, soha nem motivált, hogy megtanuljak vezetni. Nem vonzott.

- Most már érdekel, hogy mije nincs még, amijük másoknak van?

- Mikrohullámú sütőm sincs, iPodot se használok. Számítógépem van, vadul e-mailezek. A világháló jelen van az életemben.

- Különc?

- Látom, hogy a többi emberhez képest az vagyok, mert az emberek többsége nem egyedül él, használ mikrohullámú sütőt - a kompjúterrel is késtem pár évet. Ma már elképzelhetetlen volna e nélkül az életem.

- Ahhoz, hogy komikus legyen, egyéninek kell lennie. Kell saját arc, saját, jól megkülönböztethető karakter.

- Sokáig nem tudtam, hogy vicces a hangom. Egyszercsak kiderült.

- Ugye nem sértem meg azzal, ha azt mondom, hogy az ön átlagosnál jóval bambább tekintete rokonszenves lehet az embereknek...

- Hála istennek.

- Az emberek szeretik, ha maguknál szerencsétlenebbnek tűnő karakterrel találkoznak. Ez tetszik nekik a komikusban.

- Azt akarja mondani, hogy balfék vagyok? Van egy dalom, amiben épp erről éneklek.

- Nem akarom azt mondani, hogy Galla Miklós egy balfék.

- Én se úgy gondolom. De azért megjegyzem, hogy magamat egy infantilis, egyszerű léleknek gondolom. Nem vagyok kellőképpen művelt és olvasott, mert egyszerűen nem köt le a magas irodalom. Viszont nézek tévét, olvasok újságot. Naprakész vagyok, amennyire szükséges.

- Jól érzi itt magát? Nem jó a kérdés. Hogy érzi magát, itt?

- Jól érzem magam. Majdhogynem egész felnőtt életemben privilegizált helyzetben vagyok, Magyarországon mindenhol ismernek. Ez megfizethetetlen, ennek csak pozitívumait élem meg. Engem nem szoktak verbálisan megtámadni...

- Nem szokták lekommunistázni? Sose mondták, ja, hát Galla kiszolgálta a humorával a kommunizmust...

- Még nem fordult elő. Persze nem is szolgáltam ki.

- Csak Hofit bántották a balossága miatt?

- Túlnyomórészt mégis szerették. Ha most közvélemény-kutatás készülne, jól jönne ki belőle.

- Meccsen mikor járt utoljára?

- Régen. Illés Bélával levonult előlem a mai magyar labdarúgás, csak a tévében követem az eseményeket. Egyszer rendeltem egy angol antikváriustól képregényújságokat, s amikor megjött a küldemény, a bácsi - merthogy ő volt az antikvárius - ráírta a dobozra: „Puskás, Hidegkuti, Czibor - Anglia nem felejti '53 magyar hőseit". Megvan az eredeti Szepesi-felvétel a meccsről, évente egyszer meghallgatom. Nem tudok belenyugodni az 54-es berni tragédiába sem. Éppen mínusz ötéves voltam akkor.

- Valakinek veszíteni kellett.

- De nem nekünk és nem akkor. Nyernünk kellett volna.

- De a németeknek is nagyon nyerniük kellett. Akkor jöttek ki a mély gödörből, amibe a nácizmus taszította őket, Németország a 3:2 után föllélegezhetett. Legalább akkora szükségük volt a győzelemre, mint nekünk.

De a mi csapatunk jobb volt. Csak, ugye, az első magyar-németen Puskást szándékosan lerúgták, másrészt 2:3-nál Puskás szabályos gólját nem adták meg. És még sorolhatnám. Láttam A berni csoda című filmet. Nekünk el kéne készítenünk A berni csalás címűt. Hivatalos tiltakozó jegyzéket küldenék a német kancellárnak, hogy az nem csoda volt, hanem különböző...

- ...véletlenek összjátéka.

- Az, hogy a magyarok szálláshelyén egész éjjel egy rezesbanda muzsikált, nem volt véletlen. Én egy naiv gyerek vagyok. Sose értettem, hogy amikor két részre volt szakítva Európa, ad abszurdum Rákosi miért fogadta el a vereséget. Angol bíró vezette a meccset! Miért nem mondta Rákosi, hogy a kapitalista imperialisták elvették a dolgozó néptől a győzelmet?

- Újra kellett volna játszatni?

- Ez a minimum.