Az eltemetésre kötelezettek számára bevezették a szociális temetés lehetőségét, amellyel bárki élhet; e megoldás választására a temetésről gondoskodni köteles személynek törvényben biztosított alanyi joga van. Az államnak széles mozgástere van a szociális juttatások formáinak, feltételeinek meghatározásában, de a szociális temetés a XXI. század társadalmi berendezkedésétől és morális értékrendjétől idegen, népnevelő jogintézmény, amely az érintettek személyes méltóságát sérti – állítja közleményében az Eötvös Károly Intézet.

A szociális temetés álláspontjuk szerint nem is tényleges választási lehetőség azok esetében, akik egzisztenciális helyzetük miatt nem tudják vállalni a temetés anyagi terheit. Úgy látják, hogy ezen ingyenes temetési forma megjelenésével visszaszorulnak a mérlegelési jogkörben odaítélhető támogatások (a temetési segély és köztemetés költségeinek megtérítése alóli mentesítés), mert akiknek a családi, rokoni, baráti körében van a temetésben személyes közreműködésre fizikailag képes személy, az a segély elutasításának alapja lehet, hiszen a kérelmezőnek lehetősége lett volna igénybe venni az ingyenes temetést is.

Szociális temetés esetén az állam a szociális hozzájárulást olyan feltételtől teszi függővé, amely nem illeszkedik a szociális jogi gondolkodás sémájába – állítja az intézet. A temetésre kötelezett törvényi kötelezettségeit (az elhunyt temetésre előkészítése, sírásás, a koporsó vagy urna szállítása) alapvetően csak személyes közreműködéssel végezheti el, s ha ebbe mást is bevonnak, az csak ellenszolgáltatás nélkül segíthet.

Vagyis az állam csak akkor nyújt bizonyos szolgáltatásokat és kellékeket ingyenesen, ha a temetésre kötelezett egyetlen forintot sem költ a temetésre. Ez a feltétel ellentétes a szociális ellátórendszer logikájával: a személyes, más által ellenszolgáltatás fejében nem elvégezhető közreműködés láthatóan nem az állam tehermentesítését szolgálja, ésszerűen nem kapcsolódik szociális támogatáshoz. Az  intézet valószínűleg ennek kapcsán fogalmazta meg, hogy ez egy népnevelő intézmény.

A szabályozás racionális indokaként felvetődhet, hogy a korlátozással a jogalkotó azt akarja biztosítani, hogy a szociális temetés lehetőségét valóban csak rászorulók vegyék igénybe, vagyis az anyagi ráfordítás tilalmát azért vezette be, hogy a tehetősebbeket visszatartsa ettől a formától. Ha azonban emberek egzisztenciális helyzetükből adódóan kényszerülnek a szociális temetési formát választani, és ennek fejében a kegyeleti érzést is sértő, számukra megalázó munkát végezni, az a jogvédő szervezet szerint sérti a méltóságukat. Az állam tehát ésszerű ok nélkül, önkényesen tesz különbséget, amikor csak azokat támogatja, akik ingyenesen maguk temetik el hozzátartozójukat.

Az emberi méltóság sérelme – az önkényes különbségtételen túl – az intézet szerint közvetlenül is megállapítható. Az elvesztett hozzátartozóhoz fűződő erős érzelmeket a túlélő közeli hozzátartozó személyisége integráns részeként kell felfogni. Amikor tehát az állam, még ha nem is feltétlen kötelezésként, de a gazdasági kényszer eszközével, arra szorítja a hozzátartozót, hogy a holttestet megmosdassa vagy részére sírt ásson, olyan terepre tévedt, amely a mai alkotmányos kultúrában számára tiltott. Az Alkotmánybíróság értelmezésében „[a]z emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá”.

Az Eötvös Károly Intézet az új ombudsmanhoz fordul, s kezdeményezi, hogy a biztos indítványozza a szabályozás megsemmisítését.