Vidám vadas vaddisznóval s az őt kísérő knédlikkel tele hassal átsétáltunk a Duna fölött egyik Komáromból a másikba. A hazai parton rögvest befordultunk a hazai vasútállomásra, ami első pillantásra egy normális vasút normális állomásának tűnt.

Ez 16h 55 perckor történt. Az indulás táblán villogott a lámpa, hogy 17h 10-kor indul egy személy Budapestre a 4. vágányról. Mentünk a 4. vágányhoz, ott állt türelmesen a vonat, beleszálltunk. Nem úgy tűnt, mint egy személy, inkább úgy, mint egy Intercity, de azért egy ideig azzal áltattuk magunkat, hogy jó helyen vagyunk, mert a tábla az tábla, a 4. vágány pedig a 4. vágány.

Jött a kalauz: hatóságilag leállították a közlekedést, fogalma sincs, mi lesz. Vadul telefonált, könyörgött Pestnek, Tatabányának, mondjanak már neki valamit, nem mondtak neki semmit. Ő volt az egyetlen MÁV alkalmazott, akihez a komáromi pályaudvaron eltöltött száznegyven percünk alatt személyesen valamilyen kérdéssel lehetett fordulni, de hozzá is hiába, mert ő sem tudott semmit.

Az viszont legalább kiderült, hogy a 4. vágányon valóban egy Intercity vonat áll, mely szintén Pestre megy, de mi nem mehetünk vele, pótdíjért sem, mert csak vis major-ból állt meg Komáromban, ott nem lehet rá fölszállni, aki megpróbálja, úgy megbüntetik, hogy jobban jár, ha taxival megy Pestre. Ez már régesrég kiderült, 17h 10 már rég elmúlt, amikor a táblán még mindig az állt, hogy a 4. vágányról személy indul 17h 10-kor.

Az Intercity-s veszteglők és a többiek az állomás háta megetti kis vegyesboltot rohamozták vízért és zsemléért, mert a vasútállomáson egyetlen büfécske sem működött.

A szájhagyomány útján már régesrég tudta mindenki (mi már legalább fél órája), hogy meghatározatlan időre hatóságilag leállították a vasúti közlekedést a térségben, mire ennyit, de semmi többet, a hangosbemondó is elárult. Sokan sok okot véltek tudni, némelyek eltalálták, hogy gyúlékony, mérges folyadék folyt a sínre. A napi vonatozók találták el, mivel előző napon is pünkt ez történt, három órára állt le miatta a közlekedés, és akkor is az utasok tudtak meg mindent utolsóként.

A MÁV Start honlapján ekkor már rég megírták azt is, hogy Komárom és Almásfüzitő között vonatpótló buszok viszik majd az utasokat, de Komáromban az utasoknak ezt egyáltalán nem árulták el, aki nem tud mobilozni senkivel, aki az interneten lóg, maradjon hülye.

Maradtunk hülyék vagy fél óráig, amikor végre a hangosbemondó bemondta, hogy vonatpótló buszokkal szállítanak el minket a vasútállomás elől. Mire a hangosbemondó értesítése alapján az utasok kitódultak az állomás elé, ott már hatalmas tumultus volt a kettő darab busz körül. Az utasok töredékének volt esélye följutni rájuk.

Mi nem szoktunk jókor lenni jó helyen, de most mintha mégis. Följutottunk. A zsúfolt buszból néztük a reménytelen tömeget, mely a felüljárón a végtelenbe kígyózott: sok-sok derék adófizető, akik beleadták a magukét a százmilliárdok sokaságába, amit a MÁV az elmúlt években elköltött, s akik majd beleadják a magukét abba a 300 milliárdos adósságba is, amit a MÁV csinált, mi pedig kifizetünk.

Már majd negyedórája nézem a zsúfolt busz rabságából a szabadban lélegző tömeget, amikor kiderül, hogy mégsem mi voltunk jókor a jó helyen: valaki beordít, hogy leszállni: indulnak a vonatok. A tömeg a vasúti felüljárón sodródik, senki sem tudja igazán, hol kell lezúdulnia, melyik vágányon, milyen vonat áll. Ezt se tábla, se hangosbeszédő, se vasutas senkinek nem árulja el, mindenki hallgasson az ösztöneire. Mi ösztönösen hallgattunk arra az utastársra, aki valamilyen jelből kiolvasta, hogy a kettes vágányon áll egy pesti gyors. Mielőtt felszálltunk, megkérdeztünk néhány utast, tényleg ez-é a pesti gyors, és mindegyik határozottan válaszolta, hogy reméli, úgy gondolja, elvileg. Vasutast senki nem talált egy darabot sem, aki a titokzatos forrásból származó értesülést megerősítette volna. Nekünk elég volt, hogy a többiek is Pestre akarnak menni, ha mindenki egyet akar, aki a vonaton van, akkor a vonat sem akarhat mást.

Mindenki elhelyezkedett abban a vonatban, amelyben bízott.

Ekkor a hangosbemondó hosszú szünet után ismét megszólalt: az ötödik vágányról a vonat azonnal indul, a vágány mellett tessék vigyázni. Az ötödik vágányról a vonat nem indult, potyára vigyáztak, akik ott tébláboltak.

Pár perc múlva, ismét bemondták, hogy a vonat az ötödik vágányról... de akkor sem indult. A következő bemondás már rólunk szólt: A kettes vágányról a vonat azonnal indul, a vágány mellett tessék vigyázni. De mi sem indultunk.

Pár perc múlva ismét bemondták, hogy azonnal indulunk, de akkor sem indultunk. Az ötödik vágányos vonatot is bemondták még egyszer-kétszer, hogy azonnal... És aztán egy óvatlan pillanatban tényleg elindult. Mi még nem.

A ránk vonatkozó harmadik azonnal után változott a szöveg: az első vágányon álló vonat nem közlekedik, megkérjük kedves utasainkat, hogy szálljanak át a második vágányon álló vonatba, az átszállás befejezéséig a vonat nem indul. Az első vágányon a nagy lezúdulás óta ültek az ártatlan utasok, akik valamiért azt hitték, az a vonat megy velük tovább, melyen addig utaztak, mert nem mondta nekik senki, hogy a torlódásra való tekintettel összevonták a személyt a gyorssal, s együtt utazunk majd egy kicsit kevésbé személy és egy kicsit kevésbé gyors járaton.

Egy idő után valaki, valamiért észrevette és megszánta őket. Az átszállók befogadása után még egyszer bemondtak minket azonnalra, de akkor sem, viszont a következő azonnalt követően az első azonnal után vagy negyed órával már tényleg elindultunk.

És szaladt velünk a boldogság kék vonata a szebb jövő felé.