Szeretnénk újra szeretni ezt a gyárat – mutat a Pápai Hús 1913 épületére Csepregi Kálmán, a mezőföldi termelői csoport vezetője a pénzükért tüntető sertésszállító gazdák hétfői demonstrációján. A gyár előtt három felzászlózott traktor áll – a többi huszonöt távolabb sorakozik fel –, az egyik platóra kifeszített transzparensen azt hirdetik: elég a hitegetésből, s követelik a beszállítók százszázalékos kifizetését. 

Talán hetvenen jöttek el a demonstrációra, többen azt kérdezgetik egymástól, hogy sikerült-e megvennie Budai Gyulának a kisebb gazdákat. Csütörtökön este ugyanis jó néhányan telefonhívást kaptak, s másnap délelőttre a szakminisztériumba invitálták őket. Nem sokkal később az agrártárca államtitkára bejelentette: kifizetik azokat a sertéstartókat, akiknek a pápai húsgyárral szembeni követelése a két és fél millió forintot nem haladja meg. 

– Beszéltem a kisebb termelőkkel, mind azt mondták, hogy ezt a harcot együtt kezdtük, együtt is fogjuk befejezni – mondja Csepregi Kálmán, a demonstráció fő szónoka, aztán a gyárban dolgozókat szólítja meg:

– Ez a tüntetés értetek, a munkahelyetekért is szól – dörgi a mikrofonba. Válasz nem érkezik rá, mert a dolgozók nem csatlakoztak a gazdák akciójához. Harkai Attila, a szakszervezet vezetője pár napja még azt mondta nekem: rossz időpontban van a demonstráció, a munkások délelőtt tízkor nem tudnak kijönni a gyárból, de lehet, hogy azért jelképesen csatlakoznak a beszállítókhoz. Végül nem tették meg. 

A tüntetés alatt Lengyel Lajos szili polgármester mellett állok, aki most a Kisalföldi Sertésértékesítő Szövetkezet vezetőjeként van jelen. 

– Értelmetlen, elfogadhatatlan  a különbségtétel a kis- és nagy beszállítók között – magyarázza. – A mi szövetkezetünknek 43 tagja van, közülük huszonnyolcnak nem fizették ki az állatok árát, köztük oszlik el az összesen 53 milliós tartozás. Tehát nem egy dúsgazdag magánember áll szemben a csupán néhány tucat sertést hizlaló kistermelővel, hanem mi mindannyian kicsik vagyunk.

A  gazdák némelyike sérelmezi, hogy a gyár régi vezetőivel akarják szembeállítani őket. 

– Minket március 13-ig kifizettek, az utána szállított sertésekért szerintünk már az új vezetőknek kell helyt állniuk – jegyzik meg a szili gazdák. 

Megkérdezem tőlük, most hová adják el a disznókat. Lengyel Lajos szerint kisebb vágóhidaknak és osztrák exportra is értékesíteni tudják a sertések egy részét. A külföldre szállítókkal szemben azonban igen szigorúak a gazdálkodási és egyéb feltételek, az ő szövetkezetük tagjai közül ketten felelnek meg az előírásoknak. – Ha komoly állami garanciát, vagy a főtulajdonos pápai önkormányzattól készfizetői kezességet kapnánk, akkor továbbra is szívesen szállítanánk Pápára – bizonygatják többen is. 

Közben Csepregi Kálmán egyéni sorsokat vázol fel a beszédében. Az egyik gazdát említi, akinek súlyos gerincműtétre kellett volna a pénz, de nem jutott hozzá. 
Fölolvas egy petíciót is, melynek az a lényege, hogy a gazdák a tartozások teljes kifizetését követelik, mégpedig kamatostól, s hét napon belül. Ha pedig ez az adott határidőn belül nem történik meg, akkor traktoraikkal a parlamenthez vonulnak.

– Elbeszélgetünk a pesti emberekkel, főzünk nekik sertéspörköltet, és addig maradunk, amíg a követeléseink nem teljesülnek – vázolja fel a közeljövő taktikai lépéseit a szónok, aztán hozzáteszi:  

– Parasztember dolga végezetlenül nem hagyja ott a helyszínt. 

Ebben az egy hetes határidőben van persze némi naivság, hiszen a stratégiailag kiemelt, csődeljárás alatt álló vállalatot kötik a jogszabályok, szeptember 5-ére és 6-ra hívták össze a hitelesekkel egyeztető megbeszélést. 

A mezőföldi termelési csoport vezetője tesz néhány utalást a politikára, s kijelenti: a miniszterelnök biztos nem tudja, mi történik Pápán. Ha én tudnék tíz percet beszélgetni vele, biztosan meggyőzném.

 Tamási Béláné a gazdatanácsok szövetségének a képviseletében áll oda a mikrofonhoz. – Adják oda a húsüzemet a beszállítóknak – vág mondandója közepébe. – Hogyan tudna üzemeltetni egy gyárat az önkormányzat? Szerintem csupán a húspiac kell mindenkinek. Nem szabadna hagyni, követelni kellene meghatározó tulajdonrészt a pápai húsiparban. 

Aztán arról beszél, hogy a földbizottságokban is csupán egy helyi gazda kap majd helyet, aki kisebbségbe kerül, és ezáltal nem tudja érvényesíteni a termelők akaratát.

– Ne hagyják! – emeli fel a szavát, aztán receptet is ad: alakítsák meg a helyben lakó gazdák önkormányzatait, a gazdatanácsokat.

Közben Lengyel  Lajos beviszi a petíciót a gyár portájára. Uzsoky András ügyvezető igazgató veszi át tőle:

– Teljesen megértem a gazdákat, a beszállított állatokért tisztességes fizetés jár nekik – ismeri el az ügyvezető. – Annyit számonkérhetően ígérhetek, hogy a lehetőség szerinti legbecsületesebb módon járunk el, s mindent megteszünk a kifizetések érdekében, ám a jelenlegi helyzetünkben lépéseinket a csődeljárás jogszabályai vezérlik.

Szegény ember drágán él

A Pápai Hús 1913 Kft. ügyvezető igazgatója lát esélyt a gyár talpra állítására. Uzsoky Andrással váltottunk szót. 

– Folyik most egyáltalán termelés az üzemben?

– Hogyne. Hetente 3300 sertést dolgozunk fel.

– Akkor ez már hozzájárul a veszteségek csökkentéséhez?

– Sajnos ott még nem tartunk. Az ágazati válság mellett a termék- és munkaerő-struktúra jelenlegi állapota miatt még mindig veszteséget termelünk. Ráadásul a szegény ember mindig drágán él. Készpénzért kell fizetnünk mindenért, s ilyen helyzetben könnyen kialakulhat a Postabank-effektus. 

– Mikor látnak neki a szerkezeti átalakításnak, a piachoz való érdemi igazodásnak?

– A reorganizáció, az újjászervezés is nem kevés pénzbe kerül, lépésről lépésre haladunk a jogszabályok által kijelölt környezetben.

– A munkaerő-struktúra átalakítása létszámcsökkentést is jelent?

– Nézze, túl csúcsos most ez a piramis, le kell lapítanunk. Magyarul: sok a vezető, inkább a közvetlen termelésben dolgozók arányát kellene növelnünk. Azt hiszem egyébként, hogy hosszú távon jobb, ha kevesebb dolgozónak teremtünk biztonságos, szorongásmentes, tartós munkalehetőséget, mint sokaknak átmeneti, bizonytalan állást.

– Bízik a gyár talpra állításában?

– Azért vagyok itt, mert bízom benne. Természetesen az adottságokat figyelembe kell venni, s azt is, hogy új piacok, exportlehetőségek, érdemi, esetleg áldozatokkal is járó reorganizáció nélkül nem lesz életképes a pápai húsipar.