Nem is tudnék olyan művet megnevezni, ami erre alkalmatosabb lenne. Noha – vagy éppen mert! – a szerző nem tartozik az ilyesfajta gyötrődésre legalkalmasabb szellemek közé. A kötet kilenc tanulmánya olyan témakörökön halad át, amelyek világnézeti, értékválasztási, életstratégiai, ismeretelméleti és morális szempontból a legnehezebb és legélesebb kérdéseket vetik fel s a legkarakteresebb válaszokat váltják ki: a magyarság eredete és gyökérzete, Szent István, Dózsa, Mohács, Bethlen Gábor, Martinovics Ignác, kiegyezés, Trianon, Horthy.

Sokféleképp és mélyen megosztó személyek és történetek. S mindig meghatározza a mindenkori jelen kérdéseire adott válaszokat, hogy ezekben a megosztottságokban ki hol áll. Romsics valamennyi témakörben rendkívül gazdag és színes véleménygyűjteményt szolgáltat, s ezeket példás rendezettségben kínálja elénk. A lényeges elemek tekintetében teljességre törekszik, ahhoz képest azonban fölvethető egy-két súlyosabb hiány.

A Horthy-fejezetet például nyilvánvalóan frissíteni kellett volna a 2007-es Mozgó Világbeli változathoz képest, hiszen így hiányzik belőle a jelenkor legszínvonalasabb, 2011-ben megjelent Horthy-életrajza, Turbucz Dávidé. (Nb. Romsics volt a kiváló ifjú történész doktori témavezetője.) És egy a recenzens számára különösen fájdalmas hiány: a névmutatóban 19 Szabó van, ám nincs közöttük a közelmúlt legnagyobb formátumú történészeinek egyike, Szabó Miklós, aki az utolsó három témakörben igencsak karakteres és releváns álláspontokat dolgozott ki.

Ilyesféle álláspontokat az anyagszolgáltató történésznek kiváló, de világnézetileg kevéssé karakteres és csekély történelemfilozófiai affinitást mutató Romsicstól nem várunk, nem is kapunk, és ez nem is baj. A kötet meggyőzően hitelteleníti azt a békebírói attitűdöt, ami szerzőjét jellemzi, s azt a tézist is, melyet Romsics az Élet és Irodalomban fejtett ki, hogy „tudniillik nem a történettudomány feladata megítélni az értékek érvényességét”.

Ez nem olyan feladat, amelyet a társadalomtudományok bármely ága, avagy bármely felnőtt polgár elháríthatna magától. Romsics kiindulópontja az, hogy „kiegyensúlyozott fejlődést maguk mögött tudó társadalmak általában erős kohéziójú és az alapértékekben egyetértő identitásközösségekkel rendelkeznek”.

Ezt a közkeletű hiedelmet semmi sem támasztja alá. Egyrészt nincsenek olyan társadalmak, melyek történelme ne lenne tele a „kiegyensúlyozott fejlődés” fogalmával összeegyeztethetetlen jelenségekkel, háborúkkal, különböző jellegű válságokkal, megrázkódtatásokkal, társadalmi sokkhatásokkal. Másrészt olyan társadalom sincs, amelyet az alapértékekben egyetértő identitásközösségnek mondhatnánk.

Nincs olyan társadalom, amely világnézetileg – tehát az alapkérdések tekintetében – ne lenne megosztott. Márpedig Romsics ezt a megosztottságot a magyar társadalom esetében leküzdhető devianciának véli, amely „megfoszt minket a nemzeti múlt átélésének közös élményétől”. Az egész kötet arról mesél, hogy ilyen közös élmény soha sehol nem létezett, nem is lehetséges, legfeljebb a látszatát tudják megteremteni hatalmi eszközökkel a szólás- és világnézeti szabadságot nélkülöző korokban.

Illúzió, hogy az a szembenállás, mely az élvonalbeli történészek, a dilettánsok és amatőr érdeklődők szintjén egyaránt folyamatos volt, fölszámolható és békévé oldható. Egy-egy személlyel és eseménnyel kapcsolatban ez megtörténhet, de általánosságban aligha. S amivel ez – közelítőleg – megtörténik, általában ennek mértékében ki is sodródik a közérdeklődés centrumából. Mint például Dózsa György.

Romsics Ignác: A múlt arcai. Osiris, 2015.