A szovjet csapatok magyarországi kivonásáról szóló egyezményt 1990. március 10-én – tehát még a Németh-kormány idején – írta alá Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter. A megállapodás alapján nagyjából ötvenezer katonát és ugyanennyi polgári személyt – civil alkalmazottakat, illetve családtagokat – kellett hazajuttatni.

A szovjet csapatok 1945 áprilisára kiűzték a németeket az országból, de ennek elég nagy ára volt: el sem mentek többé. Ezt a helyzetet előbb a párizsi békeszerződés legitimálta – amely szerint Ausztria a szovjet megszállási övezet része volt, így Magyarországra felvonulási területként volt szükség –, majd 1955 májusában, amikor az osztrákok visszanyerték a függetlenségüket, létrejött az egykori szocialista országokat tömörítő Varsói Szerződés, s a szovjet csapatok ezért tartózkodtak „ideiglenesen” nálunk.

A szovjet csapatok kivonását először az 1956-os Nagy Imre-kormány követelte, ám a forradalom leverése után a megszállók itteni állomásoztatását kormányközi egyezményben rögzítették. Ez a kérdés legközelebb a rendszerváltozás küszöbén merülhetett fel, s a legnagyobb visszhangot talán az akkor még liberális Orbán Viktor beszéde váltotta ki, aki a Nagy Imre újratemetésének alkalmából rendezett nagygyűlésen 1989 júniusában határozottan követelte a szovjet csapatok távozását. Ezen dolgozott egyébként a Németh-kormány is.

A magyar fél elhatározása azonban kevés lett volna ehhez. Szükség volt arra is, hogy a korábbi keményvonalas szovjet pártfőtitkárok után Mihail Gorbacsov meghirdesse a peresztrojkát. Ennek jegyében 1988 decemberében bejelentette, hogy 25 százalékkal csökkentik a szovjet csapatok létszámát Kelet-Európában. A következő esztendő áprilisában Kiskunhalasról ki is vontak egy harckocsizó egységet.

Gorbacsov 1989 decemberében Máltán találkozott George Bush amerikai elnökkel, és ott eldőlt, hogy a Szovjetunió valamennyi külföldön állomásozó katonáját hazaviszi. Ez jóval több, mint félmillió embert jelentett, mert például az egykori NDK területén 390 ezren, Csehszlovákiában és Lengyelországban egyaránt mintegy hatvanezren, Magyarországon pedig csaknem ötvenezren voltak.

A máltai csúcsot követően kezdődtek meg az érdemi tárgyalások Budapest és Moszkva között a csapatkivonásról, és 1990 márciusára sikerült is megállapodást kötni erről. A részleteket illetően viszont még később is vita folyt.

Az egyezmény aláírása után két nappal, 1990. március 12-én kezdődött meg a Magyarországon ideiglenesen állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport katonáinak, polgári alkalmazottainak, fegyvereinek, hadtechnikai eszközeinek, anyagainak hazaszállítása. Az elkövetkező 15 hónapban mintegy 35 ezer vasúti kocsit indítottak útnak, hiszen csaknem ötvenezer katonát s körülbelül ugyanennyi polgári alkalmazottat, illetve családtagot, valamint 27 ezer katonai járművet – közte 860 harckocsit, hatszáz önjáró löveget, 1500 páncélozott harcjárművet – kellett elfuvarozni. A MÁV-nak ez akkor egymilliárdos árbevételt jelentett.

A dolog pikantériája, hogy Grósz Károly volt miniszterelnök 1991 áprilisában a Népszabadság kérdésére megerősítette: korábban, a múlt század hetvenes éveitől kezdődően atomfegyvert is állomásoztattak Magyarország területén. Ezt később a szovjet védelmi minisztérium is megerősítette. A nukleáris fegyvereket azonban később, a nyolcvanas években kivonták.

A szovjetek különben hatvan helyőrségben helyezkedtek el, s hat repülőtérrel is rendelkeztek. Ezek kiürítését a megállapodás szerint 1991 júniusának végéig kellett végrehajtani, ám az utolsó katonavonat két héttel korábban elhagyta az országot. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka viszont csak június 19-én délután távozott: Záhonynál diplomata-útlevéllel lépte át a határt.