A Szél Bernadett frakcióvezető-helyettes által írt levél külön-külön kérdez rá a meglévő négy paksi blokk, illetve a majdani két új reaktor esetében a bontási hulladékok, a kiégett fűtőelemek, a használt üzemanyag átmeneti tárolója, az átmeneti tároló felszámolása, valamint a végleges tároló felépítése és fenntartása költségeire. Érdemi választ azonban csak a jelenleg is működő erőművel kapcsolatban kapott; eszerint összesen mintegy 900 milliárd forintot fordítanak a nagy aktivitású sugárzó hulladék eltakarítására. Az RHK válaszlevelében az áll, hogy az új blokkokra vonatkozó hulladékkezelési költségek „döntés megalapozását szolgáló adatnak” minősülnek, és a keletkezésüktől számított 10 évig nem nyilvánosak.

Fűtőelemek tárolása a svájci Grimselben Arnd Wiegmann / Reuters

A Népszabadság által megkérdezett szakértők, illetve a bővítést előkészítő dokumentumokban olvasható szövegek szerint Paks II nagyságrendileg ugyanannyi hulladékot termel majd, mint Paks I: az előbbi esetben összesen 2000 megawattnyi termelőkapacitás leszereléséről és 50 évnyi működés során elhasznált fűtőanyagról, az utóbbiban 2400 megawattnyi kapacitáshoz tartozó bontási és 60 év alatt képződő termelési hulladékról van szó. A két tétel összeadva körülbelül 1800 milliárd forintot jelent – ez a tervezett bővítés költségeinek a fele, és nincs benne a bővítési beruházás nyilvánosan ismert árában. Az ügylet ismerői ugyanakkor arra is felhívták lapunk figyelmét, hogy bár az RHK számai megfelelnek a vonatkozó normatíváknak, így is meglehetősen óvatos becslésnek minősülnek.

Hogy mennyibe kerül a végleges elhelyezés, azt pillanatnyilag lehetetlen beárazni, mivel végleges tároló a világon még sehol nem üzemel, csak épülőfélben lévő projektek léteznek. Az iparági becslések ezért a létező gyakorlatból indulnak ki: a leállított atomerőművek döntő többsége esetében maga az erőmű a „hulladéktároló”, az üzemeltetés pedig az őrzésből, illetve a menet közben fellépő kisebb-nagyobb környezeti krízisek (nukleáris szivárgások, talaj- és vízszennyezések) kezeléséből áll. Ez nyilvánvalóan olcsóbb, mint amikor ténylegesen le kell szerelni a nagy aktivitású sugárzást kibocsátó épület- és berendezéselemeket, ártalmatlanítani kell a kiégett üzemanyagokat, illetve el kell végezni az erőművi terület teljes kármentesítését.

Utóbbira a legpontosabban ismert példa az angliai Sellafield esete, ahol – miután a kiszivárgó szennyezések már lakott területeket veszélyeztettek – 2008-ban indult el egy várhatóan 2030-ig tartó leszerelési program, 80 milliárd fontos, vagyis 33 ezer milliárd forintos tervezett költséggel. Ennyi pénzből tíz olyan új atomerőmű is kitelne, amelyet most a paksi bővítés keretében fel akarnak építeni.

Magyarországon a nukleáris alapban – amely elvileg a végleges tárolás forrásait biztosítja – jelenleg 250 milliárd forint van. Az összeg csak részben származik a paksi atomerőmű befizetéseiből: 2000-ben az első Orbán-kormány úgy módosította a szabályokat, hogy az erőműnek nem kell megfizetnie a tőkejárulékot, a kamatokat (vagyis az összeg értékállóságának biztosítását) pedig a költségvetésre terhelték.