Az Új Tükör szerkesztőségében találkoztunk először, riportot vittem félve, rettegve Pestre, hozzá irányítottak. Szász Imrével közös szobájuk falán Nagy-Magyarország térkép virított, '84-et írtunk, tetszett a szerkesztőséget átjáró „irredenta" légkör. Pünkösti leültetett, enni, inni adott, s egy szóval sem említette, hogy zavarnák a cikkemben lévő krix-kraxok, írásra biztatott.

Amikor a Népszabadsághoz kerültem, s ránk tört a rendszerváltás, jött tőle a vaskosabb megbízás: riportkönyvet írhattam a földosztásról a Magyarország felfedezése sorozatba, melynek mindenese volt. Pénzért loholt, szerzőket hajtott föl, kiadókkal alkudozott, és csak az lebegett a szeme előtt, hogy a produktum jó és érdekes legyen. A szociográfiai könyvsorozat úgy halt el, ahogyan ereje, energiája fogyni kezdett.

Változtak persze az idők is, egy-egy új könyv nem keltene ma akkora feltűnést, mint Závada Kulákprése vagy éppen a kurátor Pünkösti Kiválasztottak-ja, amely a téeszvilág nagyágyúiról szól. Amikor a parasztkönyvem írtam (Mélyszántás, 1994), gyakran belelapoztam, lenyűgözött a szenvtelen szemlélete, és az, hogy milyen sokat tudott.

Ehhez a tudáshoz szívós kutatómunkával jutott el, és olyan volt, mint a nagy újságíró-generáció „agyas" reprezentánsai (az örökké boldogan anekdotázó Hovanyecz László vagy a soha nem meg nem álló Bossányi Kati). Nem hullajtott el egyetlen lényeges momentumot sem, minden részletnek hallatlan jelentőséget tulajdonított, s a nagy, bonyolult összefüggéseket oldottan adta vissza. Ez a nagy szociográfiai írókra jellemző alaposság jellemzi a Rákosi Mátyással kapcsolatos könyveit, melyekért a szakmában a lustább kortársak többször úgy rótták meg: „Nagyon rákattantál erre a Rákosira, Árpi!"

Nemcsak a kollektivizmus őskorára „kattant" így rá, a Szeplőtelen fogantatásban a Fidesz születésének széttöredezett darabjait rakta egymás mellé. Olyan lerázhatatlan, kemény újságíró volt, hogy a legjellemtelenebb senkik sem mertek neki hazudni, mások pedig, akiknek számított a szavuk, nem merték kikosarazni. Amikor egyik utolsó szocióját, az irgalmasrendi kórház és az ORFI szétdarabolását számba vevő opuszt bemutatták (A kereszt gombja), abban olyan meghökkentő háttértörténeteket találtunk, amelyekben szépírói tehetségét is meg tudta csillantani.

Ezt mondjuk teljes mértékben önéletrajzi oknyomozó könyvében, Az alsó fiókban élte ki – nekem ez a kedvenc Pünköstim. Nemcsak azért igazi nagyregény, mert fel merte lebbenteni a fátylat apja, a nyilas alispán Brazíliába történt menekülésének részleteiről, de azért is, mert a könyvből sok mindent meg lehetett tudni a „gyerekről", a kis Árpiról is. És arról a kollégáról, akivel oly sokszor sikerült eszmét cserélni a szerkesztőségi folyosón, mégis így, egy önéletírás keretein belül lehetett a legtöbbet föltárni róla.

Nagyon ismerte az országot, szerette karakteres városait, érezte Debrecen ízeit (itt született 1936-ban), élvezte Veszprém barokkos visszafogottságát, imádta a szegedi pezsgést. Olyan időszakban lett és lehetett újságíró, amikor még öröm volt a jó tollú, tehetséges szerzőket az élvezetes szöveg ígérete miatt ide-odaküldeni. Ment örömmel, s ha valamit megszimatolt, témájáról nem szállt le. Megvolt az a jó szokása, hogy ha bármi jót olvasott másoktól, üzent a kollégáknak. Teljesítményével nem kérkedett, a fiatalokat nem taposta, kereste, izgatta a változó Népszabadság világa.

Váratlanul és gyorsan ment el. Felesége, Szakács Eszter színésznő három hónapja halt meg. Árpi sietett utána, hogy újra együtt lehessenek.

Hetvennyolc éves volt ez a nagy újságíró, nyugodjék békében.