A fenti megállapítás nem olyan ütős, mint az, amikor Mong 2010-ben, a médiatörvény elfogadásának napján, a Kossuth Rádió 180 perc című műsorát vezetve 60 másodpercnyi némasággal tiltakozott az újságírás-ellenes jogszabály okán, ettől még a mondat lázító hatású. Hisz üzenete az, hogy gyenge a sajtómunkások tényfeltáró produktuma, s inkább annak örülhetünk, hogy aki mégis próbálja feltárni a törvénytelen hatalmi és gazdasági összefonódásokat, annak életét nálunk nem fenyegeti veszély. Mong nem vitatta, hogy az elmúlt években a sajtó azért sok „bilit kiborított”, csak hát messze sem eleget.

Hogy miért van ez így, arra akart választ keresni a hét végén tartott fesztivál. A Pécsi Tudományegyetem kommunikációs tanszékének és a Mérték Médiaelemző Műhelynek a közös rendezvényén gyakorló újságírók és a pályára készülő egyetemi hallgatók folytattak több szekcióban eszmecserét.

A tényfeltáró újságírásra szakosodott netes lap, az atlatszo.hu főszerkesztője, Bodoky Tamás előadásában ahhoz igyekezett praktikus segítséget nyújtani a pályatársaknak, hogy miképp kell sarokba szorítani az állami és önkormányzati hivatalokat, hatóságokat, ha azok nem hajlandók kiadni a közérdekű adatokat. A titkolózások oka általában az, nehogy az olvasók megtudják, melyik „csókos” kapott zsíros megbízást.

Bodoky lapja szériában indít pereket a titkolózó adatgazdák ellen, s a múlt nyár óta 26-szor nyertek a bíróságon. Tizenegyszer viszont az adatgazdáknak adott igazat a bíróság. Utóbbiak sem voltak teljesen elvesztett meccsek, hisz az olvasók számára „lejött”, hogy az alperes azért nyert, mert megtalálta a közérdekű adatok közléséről szóló törvény kijátszásának módját.

A legtöbb pert egyébként a közszolgálati hír- és műsorgyártással foglalkozó MTVA ellen indították Bodokyék. Kétszer előfordult, hogy hiába nyertek jogerősen, az MTVA továbbra sem adta ki a kért adatokat. Amikor a lap ezt megelégelve bejelentette, hogy bűncselekmény gyanújával feljelentést tesz, az MTVA „kezes báránnyá” vált.

Bodoky – tudósítónk kérdésére válaszolva – elismerte, hogy az adatgazdák akár át is verhetik az adatkérőket, arra ugyanis nincs mód, hogy a kapott információk valóságtartalmát az újságíró kontrollálja. Ez legfeljebb akkor megfogható, ha valaki átáll az adatgazda oldaláról a sajtó (és a közérdek) térfelére, és segít lebuktatni az összejátszásokat hazugsággal leplező hivatalnokokat. Ám Magyarországon ritkán fordul elő, hogy egy jól informált állami vagy önkormányzati alkalmazott gyomra annyira liftezik a tapasztalt törvénytelenségektől, hogy bizonyítékokkal felszerelve a nyilvánossághoz forduljon.

Az egyik fórum arra kereste a választ, hogy WikiLeaks-es világunkban nálunk miért nem születnek nagy kiszivárogtatásos ügyek. Weyer Balázs, a Főszerkesztők Fórumának alapítója ezt azzal magyarázta, hogy az állampolgárok nem bíznak az intézményrendszerünkben, úgy érzik, hogy a rendőrség és az ügyészség nem nyomozza ki a politikával átszőtt bűnügyeket, s ha mégis, akkor a bíróság nem ítéli el a bűnösöket.

Volt, aki azt feltételezte, hogy a lehetséges kiszivárogtatók azért hallgatnak, mert úgy látják, annak sincs következménye, ha valaki csúfosan lebukik. Mindez nem jár hivatalvesztéssel, s ha mégis, akkor a bűnös kap egy még jobb állást, mindeközben a kiszivárogtató elveszíthet mindent. Amúgy a fesztivál résztvevői azt tartották a kiszivárogtatás legújabb kori hazai történetében a csúcsnak, hogy egy ismeretlen információi alapján sikerült bebizonyítani: Schmitt Pál volt államfő doktorija plagizálás eredménye. Többen hősnek minősítették a kiszivárogtatót, és bánták, hogy nem lehet tudni, ki ő. Mások azonban úgy vélték: jobb, hogy névtelen maradt. Főleg neki.