A hírről hozzátartozója és ügyvédje értesítette az MTI-t. Képíró Sándor július közepe óta volt kórházban, az ítélethirdetésre is a mentők vitték a bíróságra infúzióra kötve.

Képíró ellen Efraim Zuroff, a Simon Wiesethal Központ vezetője és a háborús bűnök kivizsgálásáért felelő szerb ügyész közös kezdeményezésére indult eljárás még 2006-ban. Azt feltételezték ugyanis hogy az egykori csendőr századosnak szerepe volt az 1942. január 21-e és 23-a között Újvidéken tartott razziák során elkövetett törvénytelen kivégzésekben.

A tragikus eset annak idején sem maradt következmények nélkül, mert 1943 végén eljárást indítottak, és a katonai bíróság Képírót – aki az akkori tényállás szerint maga saját kezűleg egyetlen embert sem ölt meg, mert az egyébként felsőbb utasításra vérengzéssé fajult razziákat a beosztottjai hajtották végre – hűtlenség miatt alig két hónappal később tíz évnyi szabadságvesztéssel sújtotta. Tény ugyanakkor, hogy az ítéletet Magyarország német megszállása után hatályon kívül helyezték, és a százados ismét szolgálatba állhatott.

Számos helyen megjelent, hogy a volt csendőrt 1946-ban másodjára is elmarasztalták és 14 év börtönbüntetéssel sújtották, ám az akkori iratok elvesztek. Ezzel kapcsolatban Szakály Sándor történész - akit szakértőként hallgatott meg a bíróság a mostani perben - felhívta a figyelmünket arra, hogy Képíró ellen 1945 után nem indult eljárás, ezért ítélet sem születhetett, miként a nemlétező periratok sem veszhettek el.

Képíró egyébként akkor már nem is tartózkodott az országban: a szovjet csapatok elől Ausztriába menekült, ahonnan Argentínába távozott, és ott élt egészen 1996-ig, amikor hazatelepült.

Az ügy akkor vett új fordulatot, amikor a Wiesethal Központ munkatársai a még életben lévő háborús bűnösök felkutatására Utolsó esély elnevezéssel indított kampányuk keretében rábukkantak a volt csendőrre, akit 1200 ember megöléséért tartottak felelősnek, s ezért a legkeresettebb háborús bűnösök közé sorolták.

A volt csendőrre egyébként véletlenül találtak rá: a Skóciában élő magyarok között beszélt valaki a deportálásokban való közreműködéséről, és ő említette Képíró nevét. A tartózkodási helyét pedig Zuroff szerint a The Glasgow Herald újságíróinak közreműködésével derítették ki, akik interjú ürügyén keresték meg a dicstelen szerepével büszkélkedő magyart.

Ezt követően a bíróság először azt vizsgálta, hogy végrehajtható-e az 1944-es ítélet, és 2007-ben másodfokon is arra a következtetésre jutott, hogy az semmis, és annak alapján nem lehet a volt csendőrt bebörtönözni.

Az ügyészség 2009 szeptemberében viszont Képírót háborús bűncselekmények elkövetésének gyanúja miatt őrizetbe vette, ám a bíróság még a lakhelyelhagyási tilalom elrendelését is szükségtelenül súlyosnak tartotta. Ugyanakkor ismét megállapították, hogy az egykori csendőr ügyét korábban jogerősen elbírálták, és újabb bizonyítékok felkutatására nincs esély, tehát a kényszerintézkedés általános oka, vagyis a bűncselekmény gyanúja sem állapítható meg.

Másodfokon azonban kimondták: bár a háziőrizetre nincs szükség, a gyanú megalapozott, és helye van a bünteteljárásnak, mert Képírót korábban hűtlenség miatt ítélték el, most pedig háborús bűncselekmény miatt járnak el vele szemben.

„Nem bántam meg, az nekem kötelességem volt“ – hangoztatta az egykori újvidéki események kapcsán Képíró az ellene folyó eljárásban. Tehát a bírósági tárgyaláson sem tagadta, hogy valóban ott szolgált, amikor a magyar honvédség és a csendőrség több ezer embert – civileket és gyerekeket is – fogdosott össze és lőtt a Dunába.

A saját verziója szerint azonban nem vett részt „semmiféle zsidóellenes dologban“, és „nem volt egy fegyverhasználat se és nem raboltam, milyen alapon beszélnek háborús bűnösről?“ Az „különben sem zsidóellenes razzia, hanem partizánellenes razzia volt“ - hangoztatta.

Az egykori tragédia szemtanúi másként emlékeztek. Egyikük – aki gyerekként élte túl a mészárlást – például azt mondta, hogy amikor a vízpartra terelt zsidókat felsorakoztatták, a csendőrök Képíró nevét emlegették.

A Fővárosi Bíróság szerint Képíró szerepe az 1942. január 21-e és 23-a között Újvidéken tartott razziák során elkövetett törvénytelen kivégzésekben nem volt bizonyítható. Nem egyértelmű ugyanis, hogy a gyilkosságokat valóban a volt csendőr alárendeltjei követték volna el, akiknek a többségét az egykori százados valószínűleg nem ismerte.

Emiatt is igen nehéz bizonyítani, hogy Képíró valóban szóba jöhet-e felbujtóként. De még az sem bizonyos, hogy a vérengzést egyáltalán a csendőrök hajtották végre – érvelt a tanácsvezető bíró –, mert akkor határvadászok is razziáztak, akik ugyancsak kakastollat viseltek. Ugyanakkor a vádlott javára írta, hogy megakadályozta egy szálloda tulajdonosának kivégzését.

Miután az ügyész bizonyítottnak látta, hogy Képíró legalább felbujtóként vétkes, fellebbezést jelentett be a verdikt ellen. Az ügy tehát a Fővárosi Ítélőtáblán folytatódott volna, de a vádlott halála miatt az eljárást most meg kell szüntetni, így a volt csendőr tényleges szerepére talán soha nem derül fény.

Zétényi Zsolt, Képíró ügyvédje az elsőfokú ítélet után kijelentette: aki képes volt arra, hogy elfogulatlanul tekintsen az ügyre, láthatta, hogy nagy valószínűséggel ez a verdikt születik. Álláspontja szerint a védencét tönkretették a tisztességtelen és becstelen eljárással, amit ő a „megélhetési etnobiznisz részének” tekint.

A védő ugyanakkor szóvá tette: az ügyész meg sem várta, hogy befejeződjék az ítélethirdetés, hanem már azt megelőzően közölte a Wiesenthal Központ vezetőjével, hogy fellebbez a döntés ellen.

Zétényi az ítélethirdetéskor három nap gondolkodási időt kért, de újságíróknak azt mondta, hogy valószínűleg nem támadják meg az ítéletet. Később mégis fellebbezetést jelentett be, mert azt szerette volna elérni, hogy nem bizonyítottság, hanem bűncselekmény hiányában mentsék fel Képírót.

Az ítélet viszonylag nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. A hírügynökségek mellett többek között amerikai, brit, francia, német és orosz lapok is hírt adtak az eseményről, s nem egy helyen utaltak rá: Képíró a magyar szélsőjobb támogatását élvezi.