A verseci kupleráj tulajdonosa azért vált „a nép ellenségévé" és gyilkolták meg Tito partizánjai, mert nála szórakoztak a magyar és a német tisztek, továbbá a „Madám" „kizsákmányolta" az alkalmazottait. A magyarkanizsai katolikus pap azt prédikálta a magyar hadsereg bevonulásakor, hogy a szent magyar földet nem fogja többé szerb bocskor taposni. Amikor visszajöttek a szerbek, agyonlőtték. A martonosi kocsmárost helyi szerbek ölték meg, mert szerintük segített abban, hogy a vele összejátszó hamiskártyások a vásár után elnyerjék egy leittasodott szerb földművestől a marhák árát.

Borisz Tadics szerb elnök tavaly november budapesti látogatásakor megállapodott Sólyom László magyar köztársasági elnökkel, hogy közös magyar-szerb történész vegyes bizottságot alakítanak a második világháború idején elkövetett atrocitások kivizsgálására. A közös bizottság létrehozását Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke javasolta, aki szerint az események feltárása a szerb-magyar megbékélést szolgálhatná, és példát mutathatna más nemzeteknek az elmúlt évtizedben zajlott délszláv háború sebeinek begyógyítására is. A valóság feltárását nagyban segítené, ha hozzáférhetővé tennék a Szerb Történeti Levéltárban az ebből a korszakból származó iratokat a kutatók előtt. Erre Borisz Tadics elnök ígéretet is tett, ám megvalósítására mindeddig nem került sor.

Szombaton Szegeden konferenciát rendeztek a délvidéki magyar népirtás 65. évfordulója alkalmából. A második világháború vége felé Tito partizánjai a Vajdaság számos településén vádemelés és bírósági ítélet nélkül gyilkoltak le helybeli antikommunista szerbeket, németeket és magyarokat. Stark Tamás történész előadásában arról beszélt: a vajdasági népirtás csak egy a második világháború időszakának sok hasonló atrocitása közül. A huszadik században uralkodó eszme volt, hogy csak az etnikailag tiszta nemzetállam a jó állam. A közkeletű vélemény szerint a „még hidegebb napokon" Tito partizánjai az 1942-es újvidéki „hideg napok" atrocitásait torolták meg. Stark Tamás szerint az etnikai erőszak része volt a kor közgondolkodásának és politikai gyakorlatának: mindig az gyilkolt, vagy tisztogatott, aki éppen erősebb volt.

Forró Lajos Szegeden élő, de a Vajdaságban született tanár másfél éve pert indított, és elérte, hogy egy szerb bíróság rehabilitálja az 1944-ben ártatlanul kivégzett nagyapját. Forró Lajos dokumentumfilmet is készített a Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánban elkövetett vérengzésekről. A konferencián tartott előadásában Forró hangsúlyozta: a levéltári dokumentumok csak a helytörténeti kutatásokkal kiegészülve adhatnak valós eredményt.

A. Sajti Enikő szegedi történész szerint mítosz az, hogy a Délvidéken 40 ezer magyart öltek meg a háború végén. Kevesebb, mint ötezer meggyilkolt magyarról van adat. Bár eltérések lehetségesek, nem valószínű, hogy a meggyilkolt magyarok száma meghaladná a partizánok által leginkább ellenségnek tekintett szerb csetnikekét, illetve a volksbundista németekét. A. Sajti Enikő szerint a tényfeltárás célja, hogy a történészek rögzíthessék a valós történéseket.

Sokkal radikálisabb volt két vajdasági magyar előadó, Matuska Márton és Csorba Béla. Szerintük nem szabad hagyni, hogy szerbek vizsgálják a magyarok ellen elkövetett atrocitásokat. A tényfeltárás célja pedig nem a tisztességes történetírás és a megbékélés, hanem a tömegsírok feltárása, az áldozatok újratemetése, a gyilkosok megnevezése.

A szegedi konferenciát, amelyen nem vett részt sem szerb, sem mérsékeltnek számító vajdasági magyar történész, Becsey Zsolt fideszes politikus Délvidéki Mártírium 1944-45 nevű alapítványa kezdeményezte.