Előbb-utóbb úgyis mi fizetjük meg Ujvári Sándor / MTI

Jelenleg a 125-ös listán a 23. helyen állunk, a Kongói Demokratikus Köztársaság mögött, de Norvégia előtt. Hazánkban átlagosan a normál fogyasztói ár negyede rakódik rá az infokommunikációs szolgáltatásokra, írja a 2014-es adatokból dolgozó felmérés, amely leszögezi: annak ellenére, hogy ezek a szolgáltatások a gazdaság hajtóerejét jelentik, sok kormány előszeretettel adóztatja azokat. A legdurvább a helyzet Bangladesben, ahol ugyanez az arány 60 százalék, a lista második helyén Kongó áll. Ha az Országgyűlés megszavazza az internetadót, ezen a helyen Magyarország fog állni, magasabb adóztatási szinttel, mint Törökország, Argentína, Gambia vagy épp Dánia. Az ITIF számításai szerint az infokommunikációs szolgáltatások ára átlagosan 12 százalékkal emelkedik az adó következtében.

De megengedik-e a magyar törvények a távközlési szolgáltatóknak, hogy áthárítsák az adót az ügyfelekre? – vetődik fel a kérdés, különösen, hogy a kormányoldal már a rezsicsökkentő nagyágyút, Németh Szilárdot is bevetette. A csepeli egyéni körzetben tavasszal megbukott fideszes politikus tegnap azt taglalta az ATV-ben, hogy nem engedik meg a cégeknek az adó áthárítását.

A szándéktól függetlenül, a szabályozás értelmében a szolgáltatók ma sem tudják azonnal az ügyfelekre „tolni” az adót. A 2010-es válságadók kivetése után hetekkel a szolgáltatók megemelték az áraikat – nyolc év után először. Ezért a Matolcsy György-féle telefonadó szabályozásakor már megkötötték a kezüket: a hírközlési törvényben Rogán Antal javaslatára szigorúan szabályozták az egyoldalú szerződésmódosításokat. Nem annyira szigorúan, hogy a cégek ne tudták volna tovább emelni az árszintjüket, de annyira azért igen, hogy azt nem tehették azonnal, s nem tehették átlátszó módon.

Tehát a szolgáltatók egyszerű áremelés helyett a tarifacsomagok szerkezetének megváltozásával, a legolcsóbb csomagok alapdíjának drágításával, a percdíjak kisebb emelésével, a korábbi, forgalomalapú kedvezmények jelentősebb csökkentésével válaszoltak a helyzetre. Így nem mindenki vette észre, hogy végső soron mégis kifizette a percenként 2, illetve 3 forintos adót. Bár a szektort felügyelő médiahatóság szorgosan figyelte, mit csinálnak az áraikkal a mobilcégek, az adó nagy részét ma már az előfizetők viselik.

Még csak az sem biztos, hogy ez minden esetben a havi számlában jelenik meg: a drágább készülékárakkal is beszedhető az adó. Ha tehát megszavazzák a netadót, hasonló folyamatra számíthatunk. Egy-két hónap alatt az árak nem változnak majd, de a tarifacsomagok szép lassan átalakulnak. Megszűnhetnek például a korlátlan adatforgalmat nyújtó konstrukciók. Tudni kell azonban: a díjcsomagra vállalt hűség nemcsak az előfizetőt, hanem a szolgáltatót is köti, így akinek hűségnyilatkozata van, az annak lejártáig biztonságban érezheti magát.

– A kevésbé módosabb országokban, így Magyarországon a széles sávú szolgáltatások elterjedtségének tízszázalékos növekedése 1,4 százalékos gazdasági növekedést eredményez a beruházások, illetve a hálózaton igénybe vett egyéb szolgáltatások révén – mondta megkeresésünkre Robert Atkinson, a jelentés egyik készítője, az alapítvány elnöke. Elemzője, Ben Miller szerint a magyar árak az adó miatt 3–20 százalékkal drágulhatnak, így a digitális szolgáltatások terjedése jelentősen lassul.

Ha a távközlést az informatika nélkül nézzük, akkor adóztatási téren még rosszabb a helyzet: tavaly írtunk az A. T. Kearney üzleti tanácsadó cég tanulmányáról, mely szerint a magyar mobildíjakban a legmagasabb az állami terhek aránya. Az átlagos percdíjak negyven százalékát tették ki az állami elvonások 2012-ben, tavaly már csak 35 százalék volt az arány. A mobilszolgáltatások adóztatásának mértéke a dohányéhoz és az alkoholéhoz hasonlítható – írta az a kutatás.