„Kékfényes Szabóként” ismerte az ország, bár főállásban a Népszabadság munkatársa, belpolitikai rovatvezetője volt. Amikor 1989-ben letette a tollat, 36 éves újságírói pályájáról szólva így fogalmazott: „Én a régi rendszernek voltam az újságírója, hittem a szocializmusban, hittem abban, hogy belülről megjavítható a rendszer. Amikor a rendszerváltás hajnalán átgondoltam az életemet, arra jutottam, ha folytatom, akkor vagy engem köpnek le, vagy magamat köpöm szembe. Úgy döntöttem: leteszem a tollat, nem veszek a kezembe mikrofont, hátat fordítok a kamerának.” Betartotta az ígéretét.

Nagy titkok tudója volt, a legfelsőbb párt- és belügyi vezetéssel ápolt  jó kapcsolatai miatt még a főnökei sem nagyon mertek ellenkezni vele. Határozottan, hangosan, ércesen beszélt. Nemigen lehetett ellentmondani neki. Állítólag akkor sem, amikor (a róla szóló legendák egyike szerint) kirúgatott egy belügyi fejest, mert kék lámpát és szirénát használva járt ebédelni a szolgálati autójával.

Szabó László Mediaworks/archív

Az utókor nem ezt a vagy igaz, vagy nem történetet tartja számon róla. Inkább azokat a „politikai megrendelésre készült” riportokat, amelyek a szocializmus belső kritikusait negligálták és járatták le.

Sokan próbálták szóra bírni a rendszerváltozás után. Győzködték, ne vigye a sírba a titkait, végül is nem akármilyen események szemtanúja volt. „Nem kezdem el megmagyarázni, hogy én ott és akkor mit hogyan gondoltam, és mit miért tettem. Megírtam egy könyvet, a harmincadikat. Azt azonban csak halálom után nyomtathatják ki” – mondta. Majd kiderül, hogy ezt a titkát is magával vitte-e a sírba.

Szabó Lászlót ma – pénteken – 13 órakor a Fiumei úti sírkertben temetik el.