– A főbírói poszt csaknem fél éve betöltetlen, és emiatt egyesek szerint a bíróságok válságos állapotban vannak, a vezetők között éles ellentétek feszülnek, hatalmi játszmák folynak. Ön is így látja?
– Hatéves elnökségem alatt sikerült a vezetők között nyilvánvalóan meglevő ellentéteket semlegesíteni, amelyek ma azonban már megmutatkoznak, például abban, hogy a sajtó például fegyelmi eljárás kezdeményezéséről, aláírásgyűjtésről, intrikákról cikkezik. Meg arról is, hogy a táblaelnökök és a megyei elnökök harcban állnak egymással. Az, hogy az LB-nek fél éve nincs elnöke, példa nélküli, és nyilván hatással van a bíróságok működésre. Tovább rontotta a helyzetet, hogy már februárban kiszivárogtatták: a köztársasági elnök nem kíván jelölni, és emiatt tíz hónapja folynak a hatalmi csatározások.

– Az LB-elnöki posztra jelölt győri táblaelnök úgy fogalmazott, hogy ideje véget vetni az oszd meg, és uralkodj gyakorlatának. Ez nem az elmúlt hat évnek – vagyis az ön tevékenységének is – a kritikája?
– Itt nem mesterségesen gerjesztett ellentétekről van szó, mert a szembenállás az igazságszolgáltatási reform csaknem törvényszerű velejárója volt. Amikor ugyanis felállították az ítélőtáblákat, tudni lehetett, hogy ez sértheti a megyei elnökök érdekeit, hiszen a hierarchiában egy szinttel lejjebb kerültek. S amint kiderült, hogy nem maradok a posztomon, a feszültség tovább éleződött. Egyébként én valamennyi elnök érdekeit igyekeztem képviselni, és az ellentéteket elsimítani. Ha nem ezt teszem, félő, hogy politikai befolyás is érvényesül a bíróságokon. A szervezet intaktságát pedig sikerült megőrizni, ezt maga az államfő sem vitatta.

– Ön ugyanakkor meglehetősen jó kapcsolatokat ápolt a pártokkal.
– Valóban, arra törekedtem, hogy valamennyi parlamenti erővel kiegyensúlyozott kapcsolatot tartsak fenn. Nem véletlen, hogy az elmúlt hat esztendőben egyetlen oldalról sem érte kritika a bíróságot, miközben korábban éles vita folyt a kormány és főbíró elődöm között. Ennek tudható be, hogy a költségvetési támogatás évről-évre csökkent, és megválasztásom évében tucatnyi megyei bíróság vált fizetésképtelenné.

– Úgy hallottuk, ezeket a kapcsolatait az újraválasztása érdekében is igyekezett kamatoztatni.
– Engem az Országos Igazságszolgáltatási Tanács egyhangúan javasolt az elnöki posztra, s a parlament 99 százalékos többséggel választott meg. Ez erős legitimációt jelent, így miért ne gondolhattam volna úgy, hogy ismét bizalmat kapok? Mellesleg, nincs abban semmi rendkívüli, ha egy választott vezető kész a folytatásra. Emlékezzünk az első Alkotmánybíróságra, amely a megbízatásának lejárta előtt a testület mandátumának meghosszabbítását szerette volna elérni az akkori kormánynál. Mi ez, ha nem ragaszkodás a pozícióhoz, s ebben nincs is semmi kivetnivaló. De hadd tegyem hozzá: a kiszivárogtatást követően még elnökként jeleztem, hogy akkor sem fogadnám el a köztársasági elnök úr felkérését, ha valamilyen véletlen folytán engem kívánna jelölni.

– Egyébként tudja, hogy az államfő miért nem számolt önnel?
– Azt gondolom, például a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatos próbálkozásaim – a gyűlöletbeszéd tárgyában kérdést intéztem az Alkotmánybírósághoz, majd törvénymódosításra tettem javaslatot – ellenérzéseket válthattak ki, hiszen ezzel a kilencvenes évek elején, a mostani államfő elnöksége idején született alkotmánybírósági határozatokat vitattam.

– Még az átalakulás egykori támogatói közül is mind többen ostorozzák az 1997-es igazságszolgáltatási reformot, a bírósági önigazgatási modellt. Lehetséges, hogy a mostani zavarok oka ebben a rendszerben is keresendő?
– Amikor 2002-ben megválasztottak, a hatályos törvények végrehajtására tettem esküt, és a reform elkötelezett híveként léptem hivatalba. Ma azonban úgy gondolom, hogy a bíróságok igazgatásáért felelős OIT – amelynek ugyan elnöke voltam, ám a tizenötből csak egy szavazat volt az enyém – működése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezt támasztják alá a felkérésünkre készített elemzések. Például az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet tanulmánya is erre hívta föl a figyelmet, jelezve, hogy az ilyen önkormányzati modell másutt sem vált be maradéktalanul. Ezért az OIT a 22 kutató 900 oldalt kitevő tanulmányai alapján az igazságszolgáltatási tanács hatásköreinek szűkítésére is kiterjedő javaslatcsomagot állított össze, amit átadtam a házelnöknek.  Vagyis: az általam vezetett tanács maga kezdeményezte a bírósági törvények módosítását – a reform reformját –, ám ehhez kétharmados többségre lenne szükség.

– Nézzünk néhány konkrét kifogást. Az OIT-ben a megyei elnökök túlsúlyban vannak, saját magukat ellenőrzik. Nem egységes az ítélkezési gyakorlat, túl sok az egymásnak ellentmondó döntés. Egyes vélemények szerint az ítéletek színvonala sem mindig megfelelő, és sok az elhúzódó ügy. Ki vagy mi tehet erről?
– Még tovább is sorolhatnám a nehézségeinket, például a Fővárosi és a Pest Megyei Bíróság létszám- és épületgondjait. De mindez csak okozat, miközben az okokról kevesebbet beszélnek. A közelmúltban a közrádióban Tölgyessy Péter egyértelműen leszögezte: a felelősséget jórészt az 1994 és ’98 közötti kormánypártoknak kell viselniük, mert politikai és szakmai konszenzus nélkül döntöttek a reformról. Szerinte az akkor választott megoldás – a külső kontroll nélkül működő OIT felállítása – a liberális alkotmányosság elveivel ellentétes. Az pedig, hogy a testületben túlsúlyba kerültek a megyei elnökök – akik valóban szinte magukat ellenőrzik –, nem az ő hibájuk, hiszen őket titkos szavazással a bírák delegálták. Egyébként Szerbiában törvény zárja ki, hogy vezetőket küldjenek az igazságszolgáltatási tanácsba, ennek ellenére az ottani modell sem működik tökéletesen, mivel a beosztott bírók nem jártasak az igazgatásban, és mindenben az elnökre hagyatkoznak.

– Vagyis, mi a kiút?
– A Pázmány Péter Egyetem tanulmánya szerint legfeljebb egy korlátozott önigazgatási rendszer működhetne a kifogásolt zavarok nélkül. Ennek feladata az ítélkezés – és az egyes bírák – függetlenségének biztosítása lenne, de bizonyos igazgatási vezetői posztok betöltéséért, a költségvetésért, az igazságszolgáltatás egészének működtetéséért akár az igazságügyi miniszter felelhetne. Akkor az OIT-be delegált bírósági vezetők – akiket esetenként presztízsszempontok is motiválnak – sem ütköznének össze például a források vagy az új státusok elosztása miatt. Azt is újra kellene gondolni, hogy az alkalmatlan bírák kiszűrésére milyen mechanizmust vezessenek be. Ma a szakmai színvonal megőrzéséért az LB, a táblák vagy a megyei bíróságok elnökei csak a saját bíróságaikon felelnek, és amíg nem módosítják a jogszabályokat, az OIT elnöke sem avatkozhat be. És visszatérve az előző kérdésre: ugyancsak Tölgyessy állapította meg, hogy az ítélkezéssel kapcsolatos problémák gyökere a jogászképzésben keresendő, mert nem gondolkodásra nevelnek, a hallgatóknak paragrafusokat kell biflázniuk.

– Mindezek alapján úgy tűnik, mint ha az LB és az OIT elnökeként nem is tehetett volna semmit.
– Éppen ellenkezőleg. Elnökségem alatt a kétszeresére nőtt a bírósági költségvetés, jelentős létszámfejlesztést hajtottunk végre, az épületek harmadát felújítottuk, létrehoztuk a Bíróképző Akadémiát, kiépült az országos informatikai rendszer, és nemzetközi bírói szervezetekben vezető pozíciókhoz jutottunk. Ugyanakkor felálltak az ítélőtáblák, és az LB-n megszűnt az ügyhátralék. Vagyis, azt hiszem, elég eredményesen lobbiztam. A rendszer lényegét illetően viszont a törvények behatárolták a mozgásteremet, vagyis gúzsba kötve kellett táncolnom, hiszen az OIT összetételére és hatáskörére nem lehettem befolyással. Csak annyit tehettem, hogy a személyes érdekek direkt érvényesítésére irányuló törekvéseket visszafogtam. Mindazonáltal az elmúlt hat évre jó szívvel emlékszem vissza.

Lomniczi Zoltán