Levél a baloldalhoz

Mire ez az írás megjelenik, bejelentettem lemondásomat az MSZP elnöki posztjáról. Ez demokráciákban ilyenkor természetes. De van, amiről nem mondok le. Pontosabban: amiről nem mondhat le a magyar baloldal, nem mondhat le az MSZP. Nem mondhat le egy politikai szerepről, nem mondhat le, nem szabadulhat meg a felelősségtől. A felelősségtől a múltért, és különösen a felelősségtől a jövőért. A múltért való felelősség mibenlétének és arányainak elemzése még nyílván hosszú viták tárgya.

Most csak annyit, azok közé tartozom, akiknek meggyőződése: az MSZP kifejezetten baloldali célokba vágott bele, ám akár kínjában, kényszerből, akár kellő képesség híján, de nem igazán baloldali módszerekkel, vagyis nem beavató, részvételt kérő, szövetségeseket kereső módon. Már pedig ha felülről jön az „áldás”, nehéz azt áldásnak tekinteni. Helyes volt, hogy szembenéztünk azzal, az intézményrendszer újjászüli az egyenlőtlenséget, hogy többet kaphat az oktatás, az egészségügy közszolgáltatásaiból, akinek eleve több van pénzből, kapcsolatból, információból. A reformok szélesíteni akarták az igazi demokráciát, de ezer okból a „felvilágosult abszolutizmus”, egyfajta népoktató baloldali jozefinizmus útjára szorultak.

Még a felvilágosult abszolutizmust is meg szokták persze bocsátani, ha „profi”, olajozott kivitelezésben valósul meg, ha a „jó király jól dönt” hitét fent lehet tartani. Kár tagadni, a közigazgatás sok okból lazuló eresztékei nem ezt a benyomást keltették. Azon sincs mit csodálkozni, hogy mivel a korrupció sarából szokás szerint a kormányzókra fröccsent a leglátványosabb adag, ez az értetlenséget dühhé változtatta.

De ez az írás elsősorban a jövőért való felelősségről akar szólni. Már az az 1 millió szavazóért vállalt felelősség sem könnyű lecke, nem fejeződik be a köszönetmondással. Régen azt mondták, az MSZP-re „Kádár-népe” szavaz. Régen nincs így. Az 1 millióban ott vannak azok, akik szociális helyzetük javítását, emelkedésüket a baloldaltól várják és sokszor kapták is. Annak idején értük született a baloldal, ők azok, akik a saját munkájukon és a közösségi ellátásokon túl másra nem számíthatnak. Nem, már rég nem Kádár-népe. Ha más nevet kell választani, sokkal inkább „Horn Gyula népe” , vagy később „Medgyessy népe”, akik sok mindenért joggal vártak kárpótlást. És ott van köztük „Gyurcsány népe”, akik épp a változást, a reformokat, a baloldal progresszív elkötelezettségét látták felragyogni néhány fényes pillanatban. Az utolsó esztendő tartotta meg, vagy vonzotta ide azokat, akik a politikai nagyotmondás vagy gügyögés helyett a higgadt felelősséget, a szakszerű politikát várták. Ők „Bajnai népe”.

Rosszul mondom. Nem négy „nép”. Mind mi vagyunk. És a magyar baloldalnak akkor van jövője, ha a négy nép egy népet jelent, ha az MSZP a négy nyelvet képes egy nyelvvé egyesíteni.

Sokan mondták, ebben a pártban több párt van: minimum egy hagyományos baloldali, a munkavállalók és nyugdíjasok napi érdekeit képviselő, egy nyugatos-reformista és egy technokrata, szakértői, rosszabb indulattal fogalmazva „hatalomtechnikusi” közösség. Sokan tartanak ezen az alapon folyamatosan pártszakadástól, vagy éppen ezt tartják kívánatosnak. Őszintén szólva, a pártszakadás rémétől sosem féltem – keresztbe is feküdnék egy ilyen úton. Sokkal inkább arra kell figyelmeztetni magunkat, hogy egy egységes párt is választhat rossz utat, ha valamelyik kötődését elhanyagolja. Az MSZP-vel ugyan nagy baj történt, (pontosabban: a választás nagy bajjal szembesítette) de nem érte halálos tőrdöfés. Ezt csak maga okozhatná saját magának. Az MSZP két rossz úton is elindulhatna a kispárti lét felé. Az egyik út az, ha bezárkózik hagyományos bázisának középkorú és idősebb korcsoportjaiba, de sem nekik, sem másoknak nem képes modernet, izgalmasat, újat mondani, és szavazói szép lassan fogyatkoznak. Ezt nem akarom.

Kis párttá válhat még gyorsabban, ha a másik rossz utat választja Ha kizárólag a reformista-liberális demokrata elit pártjává válik, és finnyásan „osztogatónak” és „populistának” bélyegez minden, mégoly megalapozott szociális törekvést. Lehet, hogy egy ilyen pártban néhányan kellemesen éreznénk magunkat, és a jelenleginél jóval nagyobb sajtószimpátia mellett igényes vitákat folytathatnánk értelmiségi szalonokban. Sok mindenben igazunk is lehetne. Csak éppen soha nem kaphatnánk lehetőséget a kormányzásra. Csak éppen azokkal nem tudnánk szót érteni, akikért vagyunk. Ezt nem akarom, noha lehetnek prófétái köztünk mindkét lehetőségnek.

Két végzetesen rossz út, két végzetes öncsonkítás veszélye. És egyik sem igazán baloldali, (az sem amelyik annak hinné magát) és egyik sem igazán demokrata (az sem, amelyik ezt írná a névjegyére).

Mert nemcsak arról van szó, hogy külön-külön egyik szavazóbázis sem elég az üdvösséghez. Ez nem szimpla matematika. Arról van szó, van-e társadalmi, erkölcsi legitimitása az MSZP-nek. Szerintem persze van. De akkor, és csak akkor, ha a modernizációs és a szociális-szolidáris felelősség egyszerre gyakorolható. Ha van realitása annak, hogy Magyarország úgy emelkedjen, hogy a nehezebben élők vele együtt emelkedjenek. Van persze sikeres jobboldali modernizáció is, csak túl sok a halott az út mentén. És van populista-paternalista, avitt baloldaliság is. De a modern baloldalnak egyedül az ad erkölcsi felhatalmazást, a szocialista frakciónak csak akkor érdemes a parlamentben üldögélnie, ha van más út is.  Ha nem csak Magyarország nem szakad le végzetesen, de benne a külvárosi lakótelep, a falusi kockaház lakója, és a cigánysor sem. Persze, adódhatnak drámai szakaszok (a válságkezelés biztosan ilyen volt), amikor nagyon nehéz a kettőt összeegyeztetni. De a magyar baloldali progresszió története, és az MSZP legsikeresebb korszakai is azt bizonyítják: mindez lehetséges.

Most vesztettünk. De az MSZP erős ellenzéki párt maradt. Matematikai értelemben átmentünk a tű fokán. Most jön a neheze. Hogy politikai és erkölcsi értelemben is átmenjünk a tű fokán. Ez lesz a baloldal legnagyobb próbatétele és legizgalmasabb korszaka. Ki-ki a maga helyén erre készüljön.

Lendvai Ildikó

Marabu rajza