Leeresztett pakuratavak
Végérvényesen lezárult a XVIII. kerületi úgynevezett pakuratavak ügye: a Fővárosi Ítélőtábla kamatokkal együtt összesen 350 millió forintos kártérítésre kötelezte a terület korábbi tulajdonosát, a Raab-Karcher Tüzép Zrt.-t – értesült a Népszabadság. Információink szerint a jogerős ítélet idén februárban született. A döntéssel egy csaknem tíz éves pereskedés ért véget az önkormányzat és a társaság között, miután a bíróság osztotta Pestszentlőrinc-Pestszentimre álláspontját, egyben elfogadva az egykori pakuratavakhoz kötődő kármentesítési igényét.
Az ítélőtábla végzése jogerős, így az ellen további fellebbezésnek nincs helye. Értesülésünket a kerület is megerősítette, hozzátéve: a kártérítési összeg azóta már meg is érkezett az önkormányzat számlájára.
Sokan emlékezhetnek az úgynevezett pakuratavakként emlegetett, erősen szennyezett terület ügyére, az ingatlanegyüttes a XVIII. kerületi Szemere-telep vasúti megállójától nyugatra, a Szent László utca végén húzódik. A telken a II. világháború előtt kavicsbánya működött. A háború után állami tulajdonba került ingatlanon keletkezett kavicsgödrökből 1955 és 1961 között kilenc pakuratároló medencét alakítottak ki. Mindezt úgy, hogy a kavicsgödröket mesterséges gátakkal tavakra osztották, és a szigeteletlen gödrökbe – az iparvágányon érkező tartálykocsikból – beengedték a fűtőanyagként használt pakurát.
Az ingatlan 1974 óta a Budapesti Tüzép Vállalaté volt, a Raab privatizációval lett a tulajdonosa, s a mellette lévő MÁV-terület bérelésével a két telket maga is tüzelőanyag tárolására használta. A Közép-Dunavölgyi Környezetvédelmi Felügyelőség már annak idején kármentesítésre kötelezte a társaságot, ám a feladatot végül az önkormányzat vállalta, hogy mielőbb felszámolják az áldatlan állapotokat.
A kerület ezért 1995-ben megvásárolta a Raab-Karcher tulajdonában lévő területet, s a felügyelőség kötelezésével együtt vállalta annak rendbetételét. Mindezt a volt tulajdonos által megfizetett kármentesítési összegből. A városrész vezetői akkor úgy gondolták, hogy ebben az esetben bizonyosan megszűnik a környezetszennyezés, a munkához jó eséllyel pályázati forrást is tudnak szerezni, a terület megtisztítása után pedig egy értékes, piacképes ingatlan jöhet létre.
A Raab-Karcher és az önkormányzat között létrejött szerződés szerint egyébként a társaság a terület átadásával egy időben kompenzációt fizet a városrésznek a szennyeződés felszámolására.
Csakhogy idővel kiderült, a szennyezés mértéke jóval nagyobb az eladó által jelzettnél, következésképp sokkal több pénzt igényel kármentesítése. Ezt egyébként az elmúlt években több szakértői vélemény is megerősítette. Az önkormányzatnak így nem maradt más választása, minthogy a kialkudott ár feletti, további kártérítési igénnyel éljen, s áthárítsa a többletköltségeket a korábbi tulajdonosra. Már csak azért is, mert kiderült: a ténylegesen szükséges összeg jóval meghaladta az ésszerűen és szakszerűen megbecsülhető kármentesítési költséget. A növekedés ugyanis főleg az eredetileg nem vállalt, a szomszédos területek „automatikus” mentesítése miatt keletkezett.
Az ítélőtábla azt is megállapította, hogy az önkormányzat a szerződésen kívül okozott kártérítés szabályainak megfelelően tarthat igényt többletkiadásainak megtérítésére. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a 129 millió forintos tényleges többletet „kamatostul megfejelte”, így ítélte meg az említett 350 millió forintot.
A szennyezés túlterjedését már tizenöt éve is valószínűsítették
A per sikeres kimenetelét megalapozta az a szakértői jelentés, melyet az önkormányzat felkérésére a Deloitte végzett. A cég számításokkal igazolta: a vállalt terület kármentesítési költségei lényegesen megemelkedtek, mivel az önkormányzat által a környező területeken is elvégzett részleges környezettisztítás során visszafolyások történtek. Vagyis a rendelkezésre álló erőforrásokat a saját kötelezettségén túl kénytelen volt a szomszédos területek megtisztítására is fordítani.
A szakértők egyúttal két korábbi, egy 1991-es és egy 1995-ös jelentésre is utaltak, melyek erősen valószínűsítették, hogy a pakuraszennyeződés az említett területen kívülre is eljutott, de ezt sem az önkormányzati átvételkor, sem a hatósági eljárásban nem vették megfelelően figyelembe. Már az 1995-1998-as térképekkel is bizonyított volt, hogy mind a talaj, mind a talajvíz szénhidrogéntartalma jóval magasabb a megengedett határértéknél, s hogy az annak a többszörösét meghaladó izovonalak túlmutatnak az említett terület határán.
„Összességében megállapítható – így a szakértők –, hogy a környezetvédelmi munka legalább harminc százalékát a kármentesítésre kötelezett területen kívüli telkek talajának és talajvizének megtisztítására fordították”.
