Az első mondat másik állítása is magyarázatra szorul. Amikor a 70-es évek végén létrejött az állampolgári ellenállás petíciókat aláíró, nyilvános formája (ezek közül az elsőkben, még emigrációja előtt, Heller Ágnes is részt vett), amelyben mindenki maga határozhatta meg a maga identitását, egyre inkább elszaporodott a "filozófus" önmeghatározás. Akkor jutott eszembe, hogy ebben a szóban - éppúgy, mint például a "művész"-ben - egy értékvonatkozás és egy tényállítás keveredik és lép gyakran feszültségbe egymással. A tényállítás azt jelenti, hogy valaki a filozófia hagyományában létrejött szakszerű kérdések egyikével-másikával - manapság legtöbbször a filozófiatörténet egy korszakával vagy személyével - specialista módjára és általában intézményes keretek között foglalkozik. Az értékvonatkozás azt jelenti, hogy valaki visszatér a bölcsesség szeretetéhez, s - legalábbis ambíciója szerint - az emberi egzisztencia és a világ sarkalatos (és ezért gyakran dadogónak, gyermekinek, tudománytalannak tűnő) kérdéseire keresi a választ. Ha nem dilettáns, akkor persze neki is szakszerűnek és igényesnek kell lennie (azaz ismernie kell az eddigi válaszokat, s meg kell tudnia ítélni, hogy mi az, amit ő ad ezekhez hozzá), mint ahogy persze a specialista is eljuthat e kérdésekhez a maga nyomvonalán. A feszültség a foglalkozás (akadémiai karrier) és a hivatás (vagy küldetés?) között azonban mégis jelenvaló, s ez ihletett engem annak idején számos bajtársammal szemben arra a rosszmájú megjegyzésre, hogy nem X. vagy Y. filozófus, hanem Platón, Hume, Kant vagy Wittgenstein.

Heller Ágnes esetében azonban (és persze volt még néhány más kivétel is) az intuíció és addigi művének ismerete is teljesen jogosulttá tette ezt a meghatározást. Jószerencséje (tudjuk: a jószerencse nem vakszerencse, hanem saját képességek és erények, valamint az ezeken végzett folyamatos munka és karbantartás teszik lehetővé) ifjúkorában az egyik legnagyobb élő filozófus, Lukács György tanítványává tette, s a régi játék szerint kiszámítható kézfogásnyira került a holt bölcselők univerzális társaságához. Velük társalkodott elképesztően vakmerő (őszintén szólva vak is meg merő is) korai műveiben, egy filozófia- és egy etikatörténettel. S ahogy felfalta a filozófiai hagyományt, és saját filozófiai profilját kialakította, egyre világosabbá vált, hogy melyek azok a nagy alapkérdések, amelyekhez kedvet és erőt érez hozzászólni.

Ilyen kérdés, hogy milyen az a modern világ, amelybe az elmúlt három évszázadban fokozatosan belenőttünk, s amit oly világosan meg tudunk különböztetni az azt megelőző premoderntől. Hogy miért szűnt meg a boldogság kergethető cél vagy ígéret lenni (miközben pillanatnyi állapotként jelen van mindannyiunk életében)? Hogyan válik elkerülhetetlenné a történelemben való gondolkodás (és lét), s hogyan kell elkerülni a történelem teleológiáját (azaz végcéljának álom- vagy rémképét)? Hogy mi a modernitás vezető értéke (az élet és a szabadság)? Hogy miképpen szabadul ki korlátai közül a kontingencia (a véletlen), s válik uralkodóvá? Hogy a metafizikai alapzat összeroppanásával miképpen lehet és kell elismerni az igazságok pluralitását? Hogy miképpen regulálja erkölcsi igazságainkat a szégyen és a lelkiismeret-furdalás? Hogy miképpen értékelődik fel mindeközben a mindennapi élet mint a filozófia kérdéseinek kiindulópontja? Hogyan lehetséges - mivel létezik, lehetséges - a jó (tisztességes, igazságos) ember? Hogy az igazságosság nemcsak normák és szabályok betartásával, hanem egy másik értelmében a normák és a szabályok állandó felülvizsgálatával is együtt jár.

Heller Ágnes tavalyelőtti könyvében a halhatatlan komédiáról azt olvasom az emberi sorsról, hogy véletlenségből vettettünk bele a világba egy genetikai a priorival (vagyis a tapasztalatot megelőző adottsággal), s ahová bevettettünk, ott egy történelmileg és véletlenszerűen változó szociális-kulturális a priorival találkozunk. A kettő áthidalása életfeladatunk, de ez teljesen sohasem sikerülhet, s a rés, a hiátus vagy épp szakadék feltárulására adott két elementáris válaszunk a sírás és a nevetés. Ez az elmélet, amely itt a korábban már Helmuth Plessner által is híresen elemzett nevetés és sírás fenoménját értelmezi, a goethei hasonlattal élve vörös fonálként húzódik végig Heller filozófiáján - néhány más vörös fonállal együtt. Általános etikájában ez a "conditio humana" leírásának az alapja, személyiségelméletében ennek eseteit, példáit elemzi, modernitáselméletének egyik fő gondolata a szociális a priori rögzítettségének, és ezzel a születés által determinált rendeltetésnek a fölbomlása. Ha nem tévedek, más fogalmi apparátussal már ez rejtőzködik a Vajda Mihállyal együtt írt híres "újbaloldali" esszéjében is a kommunáról, ha végül máshol is landolt - Heller karakterelméletében.

Heller Ágnest jószerencséje a hatvanas években összehozta három egyenrangú nemzedéktárs gondolkodóval, Fehér Ferenccel, Márkus Györggyel, Vajda Mihállyal. Témáik és szellemi temperamentumuk merőben különbözőek voltak, de összefűzte őket a demokratikus szocializmus eszménye, a kölcsönös megbecsülés, a szolidaritás és a ritka filozófiai barátság. Vajda rontott-bontott (mai szóval dekonstruált), nekirontott az "evidenciáknak", világlátásunk rendíthetetlennek hitt talpköveinek, s mint ma látható, egy hiperperszonális elmélkedési formához jutott. Márkus megtestesítette és ma is megtestesíti a nagy tudós és a jelen-tős filozófus perszonálunióját. Fehért - Heller férjét - a filozófiai ígéretek gyakorlati megvalósíthatósága foglalkoztatta; ezért vesződött filozofikus irodalom- és filmkritikával, történetfilozófiai alapozású esztétikával és politikai bölcselettel. Heller építkezett. Elkezdte könyveinek hosszú sorát. Minden írását megmutatta a barátoknak, és megvitatták. A mester-tanítvány viszony után megismerhette az együttfilozofálás gyönyörűségét és - persze - romantikus utópiáját. Együtt próbálták megmenteni a marxizmust, majd ki-ki a maga módján kilépett belőle.

Heller jószerencséje (de hát József Attila mondja: "erényeidből épül-e szerencse") akkor sem hagyta el, amikor emigrációba kényszerült. Művei már korábban is megjelentek idegen nyelveken. Jobb időkben - mígnem a korculai tiltakozás 1968-ban ennek véget nem vetett - olykor külföldi konferenciákon is részt vehetett, vendégelőadásokat tarthatott. A nemzetközi újbaloldal szellemi otthont kínált neki, s mire ez az otthon is összeomlott, ismertsége és elismertsége már szilárd volt, és nemzedékének néhány tucat ismert filozófusához tartozott. Könyvei rengeteg idegen nyelven jelennek meg, tanulmányok garmadáját, tanulmányköteteket, monográfiákat írnak róla.

Egy magyar monográfia is született Rózsa Erzsébet tollából. Tíz évvel ezelőtt, a Diotima című kötetben félszáznál több magyar szerző méltatta vagy tisztelgett előtte. S noha a rendszerváltás óta könyvei sorra megjelentek magyarul is, a filozófus pedig a 90-es évek elején személyében is visszatért (s azóta ideje felét Magyarországon tölti), s megkapta a haza őt megillető ordóit, de itthoni reputációja mégsem ér nyomába a nemzetközinek. Sokat gondolkodtam, mi lehet ennek az oka. A filozófia kétségtelenül nem tartozik a magyar kultúra vezető műfajai közé. Az az öntelt nem értés, mely a XIX. század egyik legnagyobb magyar irodalomtörténészével azt mondatta, hogy "noha egykor mint szorgalmatos hallgatója Hegelnek, a' híres philosoph dadogó leczkéit férfias elszántsággal 's keresztre feszített figyelemmel kihúzta, meggyőződése magasságáig fölvergődni nem bírt soha...", ma sem teljesen idegen tőlünk. Ám az is kétségtelen, hogy Heller nem kínál fogódzót műveiben szépírói erényekkel (bár néhány szellemileg és stilárisan egyként elegáns, gyönyörű esszéje, például a Hol az otthonunk?, az Immanuel Kant meghívja önt ebédre, a Parmenidész és a sztálingrádi csata, s persze A filozófus morális küldetése kivételt képez), s nem kínál fogódzót az úgynevezett tudománnyal sem, mert ritkán idéz, ritkán hivatkozik, a lábjegyzet pedig végképp nem kenyere. S ha nincs szerencséje a kiadói szerkesztővel, s különösen ha magyarul írott műről van szó, akkor Márkus György régi bonmot-ja ("Ágikám, te vagy az egyetlen ember, akinek a gépírása is olvashatatlan") imitt-amott igazolódik, és megzavarja az olvasást. Nehézséget jelent továbbá Heller bámulatos termékenysége is, amelynek paradox hatását az irodalomra érzékeny magyar értelmiségiek Tandori művének példájából érthetik meg. Bármennyire is tudjuk, hogy ő a legnagyobb élő magyar költő, restségünk gyakran visszatorpant, hogy útját kövessük.

Ám mindez a mi problémánk, ha egyik-másik oka (például az, hogy Hellert mindig a következő dilemma, a következő írás vagy könyv érdekli, nem pedig a már kitalált, végiggondolt munka csiszolása, csinosítása és menedzselése) tőle is ered. Győzedelmes természete elsöprő figyelmetlenséggel reagál a figyelmetlenségre, miközben persze fontos számára, hogy figyeljenek rá, s szinte sohasem mond nemet, ha fölkérik, ha kérdezik. Spektruma, érdeklődési köre hihetetlenül széles, s szerencsejavát, a nagy tehetséget (azt, hogy mindenen hajlandó gondolkodni, mindenről eszébe jut valami, s ami eszébe jut, az gyakran meglepő és eredeti, valamint összefügg más, néha sok évtizeddel korábbi gondolataival) nem szűnik meg dolgoztatni. Isten éltesse!

Heller Ágnes