Ennek a kisfiúnak szerencséje van, sokféle mintát lát és hall még, amelyek jótékonyan hatnak rá.

De nekünk, akik már felnőttünk, nincs ilyen szerencsénk. A mocsok, az emberi méltóságot sértő verbális támadások uralják a közbeszédet.

A határok tűrhetetlenül kitolódtak. Amit tegnap még csak útszéli kocsmákban mondtak, azt ma már egy négy százalékon álló párt elnökétől halljuk, hogy azután annál több útszéli kocsma és szeriőz szalon közönsége tegye magáévá.

Nem volt oly rég, amikor egy ország háborodott fel azon, hogy Dávid Ibolya akkori igazságügy-miniszter a stadionbéli zsidózásról való faggatózást azzal hárította el, hogy "nem értek a focihoz". A maihoz képest ezek bizony igen szelíd idők voltak. Miként dolgozzuk fel például, hogy a több mint négyezer taggal bíró rendőrségi szakszervezet főtitkára a Jobbik listáján készül az Európai Parlamentbe? Avagy mit szóljunk a Jobbik alelnökének szövegéhez, miszerint "a magyar embereknek elegük van abból, hogy a pénzükből, befizetett adóforintjaikból állami felügyelettel, állami koordinációval cigánytenyészet működik Magyarországon"? Ugyanezen párt listavezetője a Hamasz és a Hezbollah módszereit követendő példaként említi, míg mások nyilvános szónoklatokban tagadják a holokauszt megtörténtét, amiről a Jobbiknak "nincs hivatalos álláspontja". S a legtragikusabb, a legfeldolgozhatatlanabb: ártatlan roma honfitársainkat végzik ki, talán épp a felbujtó, uszító szövegek hatására, a ma még ismeretlen gyilkosok.

Ami a legjobban izgat: ennek a verbális agressziónak a befolyása a mindennapokra. A mindennapokra, amelyekben ez a romlott és aljas beszéd kétféle hatást vált ki.

Az egyik: a minta vonzereje. Ma már nincs olyan baráti társaság, ahol ne tudna annak minden tagja az elmúlt hónapokból személyes emlékeket felsorolni erről. Köznapi jelenséggé váltak a sávváltáskor, parkoláskor a másik autóból átkiabáló zsidózók, az éjszakai fiatalok által látogatott szórakozóhelyeken fenyegető szavakkal fellépő, kopasz gyerekek, a falvakban, városokban masírozó Magyar Gárda, a Jobbik megfélemlítésre törő magánhadserege, amely, ha úgy alakul, a köztársaság rendőreinek is nekitámad.

A másik hatás: a fentiekből fakadó félelem. Olybá tűnik, ma nehéz lenne megszervezni egy százezer fős, méltóságteljes felvonulást az ordas eszmék ellen, mert nemhogy erre, de sokaknak lassan az utcára sincs kedvük gyalog kimenni, és aggódva gondolnak gyermekeikre, akik normális fiatalokként eljárnak esténként szórakozni, nehogy összefussanak a náci horda tagjaival.

Mind többen érezzük úgy, szabadságszerető, normális polgárok, hogy idegenként, ellenségnek kezelnek minket a hazánkban. S nem kell ehhez feltétlenül romának, zsidónak, melegnek lenni, elég, ha látni vélik rajtunk, hogy iszonyodunk tőlük.

Beugranak Petri György sorai: "Én itt lakom, miért én menjek ki? Ez az ország legalább annyira az én országom. / Menjenek ők ki, / ha feszélyezi őket a társaságom. / Homályos föltételeket nekem / többé nem szabnak..." Bár a költő ezt a szocialista diktatúrában írta, amikor államrezon volt a szabadság kurtítása, most pedig "csupán" egy mind hangosabb kisebbségtől szenvedünk, a sorokból áradó önérzetet magunkévá tehetjük.

Igen, azt hiszem, a megoldás ott kezdődik, hogy felemeljük a fejünket. Megértjük, hogy nem kell tűrni a tűrhetetlent, megértjük, hogy nagyrészt rajtunk múlik, meddig tolhatók ki a határok, képesek vagyunk-e a mindennapokban, magántársaságokban, munkahelyeinken, iskoláinkban, a boltban, a színházban jelezni: eddig, és ne tovább.

Az itthoni még botladozó civil society meg is erősödhet ebben a harcban, hiszen számtalan felelős kisközösség többsége érezheti úgy, hogy miközben végzik rendes tevékenységüket, a kor rákényszeríti őket arra, hogy megbeszéljék tagjaikkal: se félni, sem elfogadni nem kell az efféle gyalázatot.

Ez persze önmagában kevés. Dolga van az oktatáspolitikának, s főleg a rengeteg, gyermekekhez értő pedagógusnak is a mindenhová beszivárgó eszmepiszokkal, hiszen világos, hogy a feszengő iskolai ünnepségekké merevedett emléknapok semmit sem érnek.

Nem csupán arról van szó, hogy a mostaninál erősebben kell integrálni az oktatásba a nemzeti és a családi emlékezetet, nem is csak arról, hogy átérezhetővé kell tenni a történelmi események és a saját életünk közötti kapcsolatokat. Hanem legfőképp arról, hogy az iskolának olyan közösségformáló térré kell válnia, ahol természetes mintává válik a nyitott, humánus és tisztességes gondolkodás, amelyből egyenesen következik minden előítélet és kirekesztés elutasítása.

S végül nyilvánvaló, hogy a politikai mainstreamnek is elemi kötelessége és eminens érdeke a náci eszmék hirdetőinek karanténba zárása. Magam természetesen egyáltalán nem gondolom a Fidesz vezetőiről, hogy kokettálnának a fasiszta eszmékkel. De az látnivaló, hogy mindkét nagy párt elfogadóan viszonyul a romaellenes megnyilvánulásokhoz. A szocialisták leépítették azokat az eredményeket is, amelyeket Magyar Bálint tárcája felmutathatott e téren, a Fidesz pedig akár helyi koalíciókat is köt a Jobbikkal. Márpedig minden törvénynél többet tehetnének az Országgyűlés pártjai azzal, ha politikusaik - ebben szellemi összefogást mutatva - egyként mondanák el sajátjaiknak és a nyilvánosság minden fórumán, minden alkalommal, hogy a kirekesztőkkel nem lehet semmilyen közös ügyük. Aki nem efféle mintát ad, az - akaratlanul is - részesévé válik az iszonyat terjesztésének.

Amikor egy neonáci magánhadsereg masírozik az ország legkülönbözőbb pontjain, a romák pedig valódi fenyegetettségben élnek, akkor meg kell tudnunk mutatni, és tudom, az ország polgárainak többsége szeretné is megmutatni, hogy nem tűrhetjük el a kirekesztést.

A minap lezajlott könyvfesztivál ünnepelt vendége, Ljudmila Ulickaja könyvének címadó hőse, Daniel Stein, a soát átélt lengyel zsidó, aki a felszabadulás után évtizedeken át keresztény papként tevékenykedett Izraelben. Ő úgy vélte, szinte mindegy, miben hiszel, csak a mindennapi cselekedeteidet hassa át az emberi tisztesség, a nyitottság és a tolerancia.

Nem kéne több most sem. De ez nagyon.

A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ)