Ennyi.

Az esetnek nincs hírértéke. Azért nincs, mert az efféle incidensek mindennaposak Magyarországon. A verbális erőszak és a fizikai fenyegetettség változatos formáit kénytelenek elszenvedni azok, akik a "hazafiakra" és "hazaárulókra" feloszlott országban az utóbbi kategóriába soroltatnak. Zsidónak, romának vagy melegnek lenni fokozott kockázatot jelent, ahogyan szocialistának és liberálisnak is, de ma már a jobboldaliak és a keresztények sem élveznek védettséget. A torzmagyar gyűlölködés hullámai újabb és újabb gátakon csapnak át.

Elég ijesztő belegondolni: úgy látszik, az egymás közötti rivalizálás és marakodás ellenére manapság a "nemzeti radikálisoktól" a nácikig terjedő szélsőjobb a leginkább szervezett társadalmi-politikai erő. Nem túl nagy létszámú, viszont bármelyik pillanatban bevethető.

Abban, hogy így alakult, nagy szerepük van a parlamenti pártoknak. A Fidesz teljesen belegabalyodott a szélsőjobboldallal kapcsolatos kettős beszédbe, képtelen egyenes mondatokban, tisztán és világosan fogalmazni. A megtépázott tekintélyű, mélyponton lévő MSZP nem tud szabadulni attól a látszattól, hogy a rasszizmus elleni (ráadásul nem is mindig következetes) fellépés csupán politikai manőver, olyan szavazatszerző akció, amely a kínos gazdasági ügyekről hivatott elterelni a figyelmet.

Az emberek fásultak. Keseregnek, hogy a politikusoktól és a rendőröktől semmit nem lehet várni - közben mindent tőlük várnak. Nem kell finnyáskodni: a politikai elitet leginkább (és a legegyszerűbben) tömegtüntetésekkel lehet jogalkotásra és cselekvésre késztetni. Ehhez képest az antifasiszta megmozdulásokon többnyire csak néhány százan lézengenek, üdítő kivétel, ha néhanapján pár ezren összeverődnek.

Pedig alkalom van bőven.