- Mi az iskolai szegregáció?

- Ha a különböző társadalmi státuszú gyerekek más-más iskolákba vagy osztályokba járnak. Ennek egyik alapvető oka az, hogy a magasabb és az alacsonyabb társadalmi státuszú családok lakóhelyüket tekintve is elkülönülnek egymástól. Magyarországon azonban a lakóhelyi elkülönülés mértékét jóval meghaladóan különülnek el egymástól az iskolarendszerben a társadalmi rétegek. S mivel a szegény, állástalan és iskolázatlan szülők gyermekei középosztálybeli társaikhoz képest átlagosan nagyobb hátrányokkal kezdik iskolai pályafutásukat, elkülönítésük azt is jelenti, hogy tanulási nehézségekkel küszködő gyerekek vannak mesterségesen összesűrítve egy-egy iskolában vagy osztályteremben. Ez nagy baj, hiszen félreértés azt gondolni, hogy ilyen körülmények közt könnyebben taníthatók lesznek. Ellenkezőleg: ha összesűrítjük őket, akkor nagy erővel lépnek működésbe az oktatás minőségét rontó társadalmi mechanizmusok. Jóllehet épp a jó minőségű pedagógiai szolgáltatások tudnák a gyerekek tanulási hátrányait csökkenteni, jövőbeli életesélyeit javítani. A szegregáció és a gyenge színvonalú oktatás közti összefüggés nem esetleges, hanem törvényszerű.

- Milyen "társadalmi mechanizmusok" okozzák ezt?

- Három okot említhetünk. A tanári erőforrások - az idő, a figyelem, a szakértelem - a megoldandó pedagógiai feladatok mennyiségéhez képest szűkösebbé válnak. Mit tehet ilyen esetben a tanár? Ha nem tudja az erőfeszítéseit nagymértékben megnövelni, le kell szállítania a teljesítménykövetelményeket, és arányosan visszavennie a személyre szabott, egyéni foglalkozások volumenéből. Ez roppant kedvezőtlen. A tanulási problémák kezelése ugyanis az átlagosnál jóval több időt, figyelmet és szakértelmet igényelne, illetve még a személyre szabott, intenzív technikák alkalmazását is. A leszállított teljesítménykövetelmények aláássák a teljesíteni akaró diákok motivációját. Másodszor: a problémás gyerekek összesűrítése egy iskolában vagy egy osztályteremben a tanulási szituáció szempontjából kedvezőtlen szubkultúra kialakulásához vezethet. A kortárs csoport hangadói a teljesítményt és a tanárokkal való együttműködést stréberségnek minősíthetik, a tudással szemben létrehozhatják saját ellenálló kultúrájukat. A harmadik ok: a tanári kontraszelekció. A tanári fizetések a végzettség szintje és a szolgálati idő hossza szerint nagyjából egységesek. És ha egy tanárnak van válogatási lehetősége, hogy ugyananynyi pénzért egy átlagos összetételű osztályt oktasson, vagy olyat, amelyben háromszor annyira nehéz feladat várja, akkor nem kérdéses, melyiket választja. Nyilvánvalóan a jobb tanárok kerülnek ilyen lehetőség elé, s ők inkább a könynyebb pedagógiai feladatot jelentő munkahelyeket választják. Pedig az oktatás kulcserőforrása a jó tanár. Nemzetközi mérési eredményekből azt is tudjuk, hogy a jó tanár leginkább a hátrányos helyzetű, nehezen tanuló gyerekek teljesítményét képes előmozdítani. Nem a tárgyi feltételek számítanak, hanem a felkészült, modern ismeretekkel rendelkező tanár.

- Milyen a jó tanár?

- A modern kutatások ezt többnyire a tanulói teljesítmények oldaláról határozzák meg. Leegyszerűsítve: azt a tanárt tekintik jó pedagógusnak, akinél a tanulók mért teljesítményei alapján kimutatható a magas hozzáadott érték. A gyengébb pedagógusoknál a tanulók teljesítményei - az egyéb hatásokra visszavezethető tényezőket kiszűrve - az egymást követő évek során csak kismértékben növekednek.

- Vannak ilyen mérések ma Magyarországon?

- Nincsenek. Ennek ellenére tudható, melyek az eredményes oktatási eljárások. Azok, amelyek a puszta információtovábbítás helyett inkább a feldolgozóképesség fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. Uniformizált oktatás helyett jobb eredményeket lehet személyre szabott gyakorlattal elérni. A diákokat csoportos munkára, együttműködésre kell ösztönözni, mert az növeli az együttműködési készséget és más hasznos szociális jártasságokat. Visszatérve: ha valaki szegregált közegben akar külön oktatási programot kidolgozni, elfelejti, hogy a szegregációval eleve olyan társadalmi mechanizmusokat hozott működésbe, amelyek összessége épp az ilyen programok sikere ellen hat. A szegregált iskolában általában az oktatás minősége is gyenge.

- Magyarul: a szegregált oktatás újratermeli önmagát és a nyomort.

- Igen. De fontos rögzíteni azt is, hogy a szegregáció nem ok, hanem következmény: egy nemzetközi mércén mérve gyenge teljesítményt nyújtó oktatási rendszer következménye. Sarkosan fogalmazva: a szegregáció voltaképp a középosztály válasza a közoktatásunk gyenge teljesítményére egy olyan világban, amikor az oktatás jelentősége a munkaerő-piaci érvényesülés tekintetében ugrásszerűen nőtt. A közoktatás egész rendszerének minőségi megújítása nélkül - ami nem a jóakaraton, hanem megfelelő irányba ösztönző társadalmi mechanizmusok egész során múlik - nehezen lehet a szegregációt megfékezni. A középosztály menekülése a gyenge iskolákból sok szempontból érthető: ki ne akarna a gyerekének jobb iskolát? De az is bizonyos, hogy ez, mint egy örvény, egyre mélyebb válságba rántja a közoktatás egész rendszerét.

- Deszegregálni tehát a középosztály választásainak korlátozásával lehet?

- A középosztály dönthet úgy, hogy magániskolákba vonul ki az állami oktatási rendszerből, de akkor fizesse is ezt meg, mint az Amerikai Egyesült Államokban vagy Angliában. Az sehol másutt nem lehetséges, ami Magyarországon van, hogy a középosztály úgy vonuljon ki a helyi iskolákból, hogy közben adóforintokból teremt magának az állami iskolarendszer keretei közt, a szelekció révén egy lényegében magániskola-rendszert. Ami nálunk van, az duális iskolarendszer - közpénzből. Ez jogtalan, erkölcsileg elfogadhatatlan és gazdaságilag fenntarthatatlan.

- A szabad iskolaválasztás korlátozására lenne szükség?

- Nem. A szabad iskolaválasztás vadhajtásainak lenyesegetésére. Az első és legfontosabb feladat annak rögzítése és következetes érvényesítése lenne, hogy a szabad iskolaválasztás azt jelenti: a családok megválogathatják az iskolát, ahová a gyerekük járhat, és nem azt, hogy az iskolák válogathatnak a gyerekek között. Ennek az alapelvnek egységesen kell érvényesülnie a közoktatás első nyolc évfolyamán. 2007-ig az iskolák válogatási jogát semmi nem korlátozta. De még ma is számos kiskapu áll rendelkezésre, hogy az iskolák szemezgethessenek a gyerekek között. A szabály nagyjából ez: mindenkinek van egy kötelező beiskolázást nyújtó iskolája, ez az alkotmányos biztosítéka annak, hogy egyetlen gyerek sem maradhat oktatás nélkül. A szülő, ha tetszik neki, beíratja a gyerekét, az iskola nem mondhatja azt, hogy nem. De egy másik iskolába is beadhatja a gyerek jelentkezését. Mi történik, ha abban a másik iskolában túljelentkezés van? A jelenlegi szabályozás szerint a prioritási sorrend a következő: először a körzeti gyerekek, a más körzetből átjelentkezők közül azután a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek élveznek elsőbbséget, végül pedig mindenki más, sorsolás szerint. Ez elég igazságos rendszernek tűnik a 2007 előtti, teljes szabályozatlanság állapotához képest. Azonban ma is ott vannak a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, állami, alapítványi és egyházi intézmények egyaránt, amelyek az 5., illetve a 7. évfolyamra jelentkezők körében szabályszerűen felvételiztetnek, és így szelektálnak. 2006-os adatok alapján ezeknek az iskoláknak a 8. évfolyamán a diplomás, illetve érettségizett anyák gyerekeinek aránya 52, illetve 33 százalék. A 0-8 osztályt végzett anyák gyermekei pedig csak 3 százalékos részaránnyal képviseltetik magukat. Felvételiztetéssel mindig lehet kiskaput nyitni a gyerekek megválogatásához. Ezt korlátozni kellene. A közoktatás első nyolc évfolyamát nem kellene összekeverni a Harvard Egyetemmel.

- Mi lenne a megoldás?

- Annak az átfogó tervnek a megvalósítása, amit az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal másfél év munka és számtalan egyeztetés után a Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért című kötetben megfogalmazott és megvitatásra javasolt. Ennek egyik sarkalatos pontja a közoktatás intézményi és finanszírozási rendszerének megváltoztatása. A javaslat lényege, hogy a jelenlegi, teljesen szétaprózódott önkormányzati rendszeren alapuló iskolafenntartási rendszert nagyobb, működőképes területi egységeken nyugvó, a decentralizáció előnyeit megtartó intézményfenntartási rendszerrel kellene felváltani. E kötelező módon kistérségi szintre emelt iskolafenntartási rendszeren belül jóval könnyebben lehetne megoldást találni a közoktatás krónikus problémáira: az oktatási kiadások túlzott területi egyenlőtlenségére, a rendszer túl-, illetve alulfinanszírozásának megoldhatatlannak tűnő dilemmáira, a pedagógusok foglalkoztatását és bérezését illető döntések ellentmondásaira, a szabad iskolaválasztásból adódó következmények rendszerszerű érvényesítésére. Az utóbbi azt jelenti, hogy valóban számot vetünk azzal, hogy az ésszerű ingázási távolságokon belül a tanulók 25 százaléka - és főként a magasabb társadalmi státuszú családok gyerekei - nem a saját lakóhelyükön járnak iskolába, és ennek következtében egymás szomszédságában levő települések iskolái között a lakóhelyinél jóval nagyobb különbségek alakulnak ki. Mivel a kistérségi iskolafenntartási rendszerben az ingázási távolságokon belüli területi egységeknek közös felelősséget kellene vállalniuk minden egyes gyerekért, ezért a szelektív elvándorlásból adódó egyenlőtlenségi következmények is enyhébbek lennének. A városi iskola nem mondhatná azt, hogy a mellette öt kilométerre levő falu iskolájához nincs semmi köze. És akkor nem csak a 8-10 éves gyerekek utazhatnának naponta több kilométert az iskolájukig, de megtörténhetne, hogy a tanárok teszik meg ugyanezt az utat két település között. Most krokodilkönnyeket sírunk a kistelepülési iskolákért, de el sem tudunk gondolni egy olyan rendszert, hogy ezek a kisiskolák a szomszédos városokban elérhető szélesebb pedagóguskínálathoz hozzáférjenek. Meg kell szüntetni a pontszerűen elkülönülő iskolafenntartó önkormányzatok rendszerét, mert az maga fenntarthatatlan, az iskolarendszer leromlásának egyik alapvető oka.

- Hogyan viszonyul ehhez a javaslathoz az iskolák egy részére kiterjedő, részleges államosítás koncepciója, az a terv, ami az Oktatási Minisztérium javaslataként pár hónapja napvilágot látott?

- Szerintem ez téves elképzelés. Alapvetően azért, mert az önkormányzatok nyilván a problémás iskoláiktól igyekeznének megszabadulni, a helyi elit iskoláit távlatilag se adnák oda önként a központi fenntartónak. Továbbá azért, mert az érintett intézmények számának növekedésével költségvetésileg tarthatatlanná válik az állami iskolák pluszjavadalmazása, a központosított résziskolarendszer pedig nem lenne képes magasabb nívón működni. Az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal ezt az elképzelést nemrégiben megvitatta, a jelenlévők többsége elutasította, és tudomásom szerint az Országos Köznevelési Tanács sem támogatja.

- És ha, mondjuk, rettenetesen sok pénz menne az önkormányzat által átadott iskola fejlesztésére? Akkor a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek is jól járhatnának.

- Ha nagyon összetöri magát az állam, akkor tíz-húsz ilyen "Potemkin-iskolát" tudna sok extra ráfordítással működtetni. A bejelentés szerint azonban már rövid távon is száz-kétszáz állami kezelésbe átvett iskolával kellene számolnunk. Hát számoljunk egy kicsit! Tegyük föl, hogy egy iskolába úgy 500 gyerek jár. Az egy főre jutó éves normatíva összege 230 ezer forint. Az állam átlagosan 70 százalékban fedezi az oktatási kiadásokat, amit a települések 30 százalékkal egészítenek ki. Csakhogy az átadott iskolák nyilván rossz állapotúak - hiszen ezért adnák át -, tehát az államosítás során vélhetően többet, legalább plusz 40 százalékot kellene még ráfordítani. Bérkiegészítő pótlék is kellene, hogy jó tanárokat lehessen alkalmazni. Ha ezt is hozzászámolom (a nemzetközi becslések 30-50 százalékos kiegyenlítő bérpótlékot említenek), akkor úgy becsülöm, hogy 200 átvett iskola esetében nagyjából évi 15 és 20 milliárd közötti pluszráfordítást kellene az államnak biztosítania, ha komolyan vesszük azt az ígéretet, hogy ezzel a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek jól járnak. Egy ilyen költségvetési plusztehernek a realitása szerintem nulla. De tegyük föl, hogy ez a pénz megvan. Ez esetben is arról lenne szó, hogy a szegregációt fenntartjuk, csak most ezt állami segédlettel tesszük.

- De mi az esély? Ahol a középosztály leszavazza a háromszáz forintos vizitdíjat, ott azt is mindig leszavazza majd, hogy a gyerekeit cigány gyerekekkel egy iskolába járassa.

- Igen, de ez nem népszavazás kérdése. Ha Amerikában annak idején megszavaztatták volna a déli államok kisvárosaiban a lakosságot, hogy akarják-e, hogy feketék szálljanak fel a buszra azokon a helyeken, amelyek addig a fehéreknek voltak fenntartva, leszavazták volna. Egy demokratikus köztársaság törvényeit nem a helyi kiskirályoknak és eliteknek kell meghatározniuk. Sajnos ma Magyarország ebbe az irányba mozdult el. Ennek gátat kell szabni, különben atomjaira esik szét az ország.