Nyugtáztuk, hogy Tálas András sírja rendben van: márványlap, kopjafa, fekete betűk, koronás címer - minden a helyén.

Nagyon helyes, az ő éve az idei, Tálas Andrásé; 2009 Magyarországon Tálas-év.

Mint az közismert, vagy legalábbis annak kéne lennie, az 1944-ben 29 éves Tálas András volt annak az ötfős keretnek a parancsnoka, amely 1944. november 4-én Radnóti Miklóst és huszonegy társát Abda határában megölte. A gyilkosságra csakis ő adott és senkitől nem kapott parancsot; megtehette volna, hogy a végsőkig elcsigázott munkaszolgálatosokat szélnek ereszti - talán nem kockázat nélkül, de a szétzilált országrészben nem bizonyos, hogy komolyabb felelősségre vonás fenyegette volna őt azért.

Az 1945-ben a kommunista pártba belépett és a párt megbízásából Pesten járó Tálas Andrást két évvel később egy pesti vendéglőben ismerte fel egy volt bori munkaszolgálatos.

A Borból Szentkirályszabadjára tartó menetelés során elkövetett kegyetlenkedésekért 1947-ben Tálast kivégezték.

Hogy ő volt az abdai gyilkos is, az a nyolcvanas évektől vélelmezhető, és Csapody Tamás az elmúlt hónapokban, itt publikált kutatásai nyomán vált végképp bizonyossá.

Tálas András - más háborús bűnösökkel együtt - 1994-ben a Rákoskeresztúri temető 298-as parcellájában kapott díszsírhelyet. Ez ellen Demszky Gábor többször is szót emelt, de a háborús bűnösök - illegálisan kiépített - díszsírja megmaradt.

Csapody írásainak megjelenése után a szocialista-liberális kormányzat hivatalosságának bizalmát továbbra is élvező Boross Péter nekiveselkedett a 298-as parcella ügye felülvizsgálatának. A három nagy táblát, melyre a temetőben nyugvók névsorát vésték föl, mostanra eltávolították, de a sírok maradtak.

2009. május 5-én a Magyar Köztársaság azzal ünnepelte meg Radnóti Miklós születésének centenáriumát, hogy gyilkosának állami címerrel ékesített díszsírhelyét háborítatlanul a helyén hagyta.

Ezen a napon Radnóti sírjánál Boross Péter mondott - úgy mondják, korrekt és visszafogott - beszédet.

Pár napja fölkeresett egy rokonszenves fiatalember, aki elmondta, hogy a tizenharmadik kerületben valami emlékvonulás lesz Radnóti századik születésnapján, nem mondanék-e pár szót a három emléktábla egyike alatt. Először igent mondtam, de aztán megkondult bennem gyorsan a gyanakvás kisharangja.

Kiderült ugyanis, hogy az esemény szervezője a most éppen Societas néven szorgoskodó ifjú szocialisták helyi szervezete lenne.

Emlékeimben az él, hogy az ifjú szocialistáknak nem éppen erősségük a kegyeletteljes megemlékezéseken való részvétel.

Ráadásul kiviláglott, hogy délelőtt már lesz egy kerületi, önkormányzati menet, táblázás, koszorúzás. Miért kell az ifjaknak este, külön vonulni? Hogy mindkét helyen kevesebben legyenek?

Mikor azt is megtudtam, hogy fáklyás lesz a vonulás - délután hatkor, vettem a telefont, és lemondtam a részvételt.

Döntésemet egyáltalán nem bántam, amikor még aznap megpillantottam Újlipótváros utcáin a szórólapot, mely hírt adott a vonulásról, és arról, hogy azon felszólal majd Bächer Iván író és Békés Pál magyar író.

Engem az ilyes distinkciók már régen nem feszélyeznek, engem mindenki azzal billogoz, amivel csak akar; csakis kíváncsiságból érdeklődtem utána, hogy Pali barátom mivel érdemelte ki az engem meg nem illető minősítést. Azt felelték, hogy a Wikipédiából szedték le az adatokat, ott pediglen valaki lelkes szerkesztő osztályozta a magyar írókat: olyik elé odaragasztotta a magyar szót, olyik elé nem.

Nem volt mit mondanom erre.

Még ugyanezen a napon este véletlenül belekukkantottam egy televíziós híradóba, amelyben egy fiatalembert mutattak, aki a május elsejei majálison övében revolverrel ünnepelt. A kopasz, kigyúrt, napszemüveges, terepnadrágban, bakancsban ünneplő ifjú küllemre épp úgy nézett ki, mint egy gárdista, csak stílusa volt faragatlanabb; amaz - volt-van rá idő, erő, no meg pénz - ki van tanítva, meg van nevelve, pontosan tudja, mit kell tennie, mondania, ha rászegeződik egy kamera, és szája elé kerül egy mikrofon.

Ez viszont foghegyről mordult vissza váll felett. Kiderül: a harcias fiatalember az ifjú szocialisták egyik fő tótumfaktuma, aki már belenőtt a nagyokba is, kongresszusi küldöttnek választották a minap.

Hagyjuk ezt! Hagyjuk ezt az egészet!

Tálas-év van.

Amikor Radnóti nem szerepel a magyar érettségi tételei között, és Spiró, aki szerepel, azt kapja érte, amit kap.

Ő is tudja, persze, amit tudunk sokan: Radnóti Miklósnál élőbb magyar költő nincsen is talán itt és most, ahol és amikor megkezdődtek a szisztematikus emberölések.

Voltak, vannak persze Radnótiról szép emlékezések, lesznek is még, bensőségesek, méltók, vigasztalók Bortól Abdáig mindenfelé. Vagyunk pár ezren, tízezren, többen is tán. De most - ha együtt is vagyunk - mind egyenként vagyunk, egyedül vagyunk, magányosak vagyunk. Nem véd meg minket sem emlék, sem varázslat...

Van ilyen. Vannak ilyen korok, ilyen szakok, évek.

Most Tálas-év van.

A Radnóti-évből egyetlenegy magányos gesztus maradt csupán.

Nem tudom, ki tette. Nem én. Én nem vagyok tettleges. Én szóvá tevő vagyok csak.

Nem én szedtem le, tehát, azt a szalagot.

Másvalaki szedte le, nem tudom, ki volt. Egy, egyetlenegy, magányos, igaz magyar a sok közül.

Ennyi maradt a Radnóti-évből: pár gondolkodó magyar ember magányos szomorúsága. És egyetlenegy gondolkodó, szomorú magyar ember tiltakozó gesztusa.

A 298-as parcella valamennyi kopjafáján nemzetiszín szalag lengedez. Egy kivételével. Mert Tálas András fájáról a trikolórt valaki mégiscsak levette.